Fiam, most már el kell
engednem kezed,
hiszen hűlt-merev
s vértelen lett tested,
szemed fénye,
mint lehullt csillag
égmezőkből szökve,
immár semmi-anyag.

Csak azt nem értem,
mi volt bűnöd ilyen zsengén,
s ki adott el újfent
haramiák mocskos pénzén ?

Csak nézem, mint szobor,
mint fehér bálvány,
hogy süllyedsz, szállsz,
megtört madár
le, a gödrök poklára
és nem hiszem el,
hogy harmadnapjára….
mert nekem csak te voltál vagyon
füvön és havon
s a lényeg szívemben csak egy:
az én fiam halott !!
Mit számít, hogy golyó,
gránát vagy kereszt
végzett veled,
én, porból ötölt asszony
csak azt érzem,
hogy anyaként elmetszett,
redves gyökér lettem,
csak azt tudom,
hogy lassítva rogyok
hiányod kiürült szemgödrébe,
térdig, torkig ástak
siralom völgyébe –
már könnyem sincs,
csak hordom parazsát,
volt-és lesz-máriák
hangtalan sikolyát,
amíg csak asszonyból
hús szakad életre,
amig rög hull
fehér szemfedélre.