Volt idő, amikor őrjöngve néztük a repülőket, előbb
persze csak hallottuk a burrogásukat, akkor
kiáltottunk fel, csak aztán ordítottunk,
amikor már láttuk is őket, máskor meg
csak láttuk, „lökhajtásos repülőgép!”, kiáltotta
a nyertes zamatával a hangjában az, aki
először megpillantotta a pálcikát, mely
felhasította az ég terítőjét, később már
nem csodálkoztunk, csak „megy a Wizzair!”,
kiáltottunk mérsékeltebben, szinte megszokásból,
mint a rég férjezett feleség szeretkezéskor,
és nevettünk azon, aki azt remélte, integethet
Londonba menő lányának a főtérről —
most meg tudom, hogy nincsen háború,
mégis összerezzenek, valahányszor itt burrog
az ablakunk alatt, közben szégyellem is magam,
hiszen egyenesben nézhetem a háború borzalmait, és
hol van az én rezzenésem az ő iszonyú életüktől,
mit tudnék én mondani arról, amiről ők
rémülten hallgatnak, bombák a torkukon —
remélem, önzőn remélem, az én repülőutam
itt visszafordul, és nagy nehezen, miután minden
birodalmi ökör kiszórakozta magát, megtér kezdeti
ívére, amikor túl sztrájkokon, elemzőkön, Donbaszon
és Luhanszkon, túl gulyásputyinizmuson
ismét felkiálthatok, ötvenpluszos gyermek,
hogy aztán ordítsak a boldogságtól:
„repülő, nézzétek, repülő! Utasokat visz ismét!”

Forrás: szerző FB-oldala