nyugdíjba küldött tanár monológja

A volt és a lesz fél idő között
a most van függőhídnak öltözött,
alatta nincs csak száradó meder
ahol a szellő szálló port kever,
alatta bóklászik a pillanat,
a szívverés itt kihagy, megszakad.

Csak én érzem úgy, hogy egy fél világ
távolából egy elhervadt virág
int, s a hőség verte tájra kitűz
egy aszott jelet? Azon túl a tűz
perzsel. Kiürül a teli pohár.
Hallgat, utolsó szó jógán, a száj.
Egy-két szó még, utolsó kézfogás.
Semmi sem jelzi, hogy utána más
következik. Még számolok vele?
Ez lehet valami új kezdete?

Ez lenne egy új élet kezdete?
Számítanak rám? Számolok vele?
Nem sejthetem, hogy jön-e más,
új békés szó, biztató kézfogás.
Epekedik új ízekért a száj.
Ajkamat ama kiürült pohár
perzseli. Halott jel. Aztán a tűz
arcomra haragos láng-rózsát tűz,
és az utolsó hervadó virág
jogán szólok. Omlik a fél világ.

A szívverés most tompán megszakad.
Mennyit állt? Talán csak egy pillanat,
míg a szellő emlékeket kever.
Emlékek sora száradó meder,
közöttük függőhídnak öltözött
a tenni-vágyás, lesz és volt között.

2022. július 12.