SZELLEMI KARANTÉNBAN?
(Egy „imposztor“ a peda líceumban)

Molnár Dénes szörnyű ajándékot kapott névnapjára, olyan cikket a helyi lapban, amely teljesen lehetetlenné teszi őt, emberi és pedagógusi minőségét kérdőjelezve meg. A neves grafikus, akinek karikatúrái már többször ingerelték heves és indulatos vádaskodásra a sovinisztákat — telibe találtak tehát —, olyan provokáció áldozata volt, amelyet sejthetett volna, ha csak egy kissé óvatosabb és előrelátóbb. De mondhatni, besétált a csapdába, hagyta, hogy térítsék-fordítsák tetszés szerint, már sajtóértekezleten is megszellőztették a nevét, mielőtt még hivatalosan kivizsgálták volna mondvacsinált ügyét, és most már úgy tüntetik fel, mint nemcsak a román haza és nép, hanem a népek közötti testvériség és béke ellenségét (?).
Mi is történt hát tulajdonképpen? A művész régebben is tanított a pedagógiai líceumban, de január óta nem tartott órát ott. Az idei tanév beindulásakor ismét órát kapott, rajzot, a testvér Moldvából érkezett diákok osztályában is. Szerdán, október harmadikén találkozott velük először (és bizonyára utoljára immár). Délután kettőtől háromig írták ki az órát, ekkor van az ebédidő, fele késve érkezett, felszerelésük sem volt, különben is ez az óra ismerkedő-bemutatkozó óra, a tanár felírta hát nevét a táblára. Meg kellett magyaráznia az ékezeteket. Aztán hogy ki és mi ő. De az, hogy az óra egyetlen monológ lett volna, az hazugság.
A gyermekek nagyon eleven beszédűek, egyszerre ketten-hárman is kérdeztek, nem lehetett nem felelni rá. A cikkben felrótt vádak annyira meredekek, hogy maguk minősítik a vádlót. A cikkíró ügyetlenül túllőtt feltett célján azzal, hogy a gyermekek írásbeli „nyilatkozatait“ idézgetve olyasmit is beleír, mint hogy M. D. szerint Magyarországnak területei volnának Magyarországon, Csehszlovákiában, Bulgáriában. Elhiszem, hogy a megfélemlített vagy felheccelt jámbor és tudatlan gyerek leírt ilyesmit, de hogy Molnár Dénes effélét „nyilatkozzék“, azt talán maga a cikkíró sem.
— Ezek a gyermekek nem sovének — mondja Molnár. — Ezek egész egyszerűen semmit sem tudnak rólunk, és úgy látszik, én valamiféle „magasabb“ stratégia áldozata lettem. Én nem tartottam nekik „történelem órát“. A régi szocializmus-kabinetben volt egy megyetérkép, azon megmutattam a falumat, s persze hogy szóltam a székely-magyarokról is. De ebben nincs semmiféle sovinizmus (mellesleg: a cikk szerzője nincs tisztában a fogalommal sem, amikor használja!), sem irredentizmus. Azt vetik a szememre, hogy micsoda konfúziót idéztem elő a fejükben! Meg akartam mérgezni őket! A gyermekek egyáltalán nem úgy néztek ki óra végén, mint akik meg volnának mérgezve … De az viszont tény, hogy miután valaki vagy valakik felvilágosították őket, hogy „meg vannak mérgezve“, azóta ez az osztály már nem köszön nekem. Az is furcsa, hogy honnan értesülhettek olyan hirtelen az órámon „történtekről“. Valaki hallgatózott talán? Vagy lehallgató berendezés működik? És egyáltalán, hogyan jelentetnek meg cikket rólam, anélkül, hogy szóba állnának velem? (Vagy, a helyi lap cikkírója, aki ,,lehallgatott“, ezt s az érveimet tendenciózusan elhallgatja! Miért?!). Azt mondja az illető, hogy az udémérének van egy vonala, s már régóta figyelik, hogy miféle diverziókat csinál. Hát én még egyelőre tagja sem vagyok az „udémérének“, nemhogy diverziókkal foglalkoznék. …
Nekem nem hiányzott az a rajzóra, pont abban az osztályban, azt utólag tették be az órarendembe. Nem kértem. Aztán most mégis olyan hangot enged meg magának egyik-másik patriotárd úr nagy-nagy műfelháborodásában, hogy: egyáltalán, miért adnak magyar nemzetiségűnek órát a román osztályokban?!
Itt nem én, vagy nemcsak én vagyok a …tét“ — zárja szaggatott szövegét a tanár. Itt újabb diverzió készül, s mellesleg, szellemi karantén a moldvaiak számára …

Népújság, 1990. október 11.