Valahová mindig érkezik az ember,
az állomás-téren tombol még július,
csillagos augusztus, őszelő szeptember…

A felhevült aszfalt fölött forgószél kél,
régi plakátfoszlányokat sodor felé.
Ismerős idegen város, morogva békél.

Közép-európai táj – balkán bájjal.
Lehetőségek sűrűjébe csörtette,
cserben hagyta, s röhög rajta tele szájjal.

Nemvárt találkozás réglátott öccsével?
Első szerelme csókja májusi szélben?
Pince mélyi döbbenet a Tentamennel?

Egy levált stukkó csaphatta volna agyon
az ó-városháza homlokzata alatt?
Ráhagyta mindenét amerikás rokon?

A nagybácsi egydollárosát morzsolom.
Az Ebhát sarkán csupán kutya mart belém.
Ennyi volt? Rágódom még fura sorsomon.

Csak dobok dobbannak pince mélyi zugban.
Kihűlt májusi csókok helyét keresem.
Öcsém már rég nyugszik családi sírunkban.

Emlékek. Ölelem őket önfeledten.
Biztat, reményekkel kecsegtet a Város?
Már csak szabott pályán mozog minden tettem.

Varázslatos Város! lét-nemlét határán.
Öreg vámház tátong megaláztatásán.
Nyárádmenti mozdony füttyent egyet árván.

A Kultúrpalotát kerülöm meg laza,
otthonos, szinte táncoló lépteimmel.
Suta Nagyállomásra érkeztem haza.

2022. július 14.