Mauríce-Étíenne Franc-Nohain: EGYÜGYŰ LEGENDA

Van egy kis állomás — a nóta zengi —,
hol még nem szállt le soha, soha senki
és mikor indul a vonat,
mézes mosollyal hívogat
az állomás főnökje, tisztje meg
peckes haptákban tiszteleg,
lelkét az utasok elé kiönti
s a harmadosztályt is külön köszönti.

De a főnök bármit csinál is,
nem hoz kiszállót semmi vicinális.
Fönn az ablakban megjelen
a Főnökné személyesen,
a haja szőke, gyönyörű,
piros orcája gömbölyű,
kissé tokás és kissé hájas,
de nyájas.
Körötte négy pufók porontya,
ki az utasnak egyre mondja,
csábítva, híva,
hogy gyermekeknek roppant jó e klíma.

De bár a keble telt s dagad a blúza
és bár haja is szőke, mint a búza,
az utasokat ide mégse húzza.
Ám egyszer, egyszer, szól a dal, szól a dal —
Ó, diadal-
jött egy kövér úr, kinyitá az ajtót
s a fiatal
könnyen hívő főnök most fölsóhajtott.
Üdvözlöm Önt — így rebegett
és könnyezett és hebegett.
De az nem vette észre őt, hiába,
akárcsak egy vasúti szolgát
és visszaszállt tüstént a kocsijába,
hogy egy bokorba elvégezte dolgát.

Azóta itt nem száll le soha senki
s az állomásfőnök meg, amint a nóta zengi,
fel is kötötte magát nemsokára
egy körtefára.

Forrás: Szépirodalmi, 1988 – . I.