Szeretem a gyászoló norvégeket, akár a rövidre kopott hangzókkal pattogó, külvárosi kolozsváriakat, akik protokoll nélkül, átlagos dinnyevásárló öltözetükben, nagy baj esetén — batyus alapon — mindig összedobják a részvétet. Úgy képzelem, eshetett Norvégiában is, mint nálunk, s az északi talaj most szokatlan nyomelemekkel gazdagodik: hemoglobinnal, két fajta agglutininnal, két fajta agglutinogénnel, Rhesus-faktorral…, gazdagodik a kitartó Brand grahamsercli-szerű, ízetlen földje, míg bulicsapat érkezik, hogy kirántsa végre Peer Gyntöt a… s l a m a s z t i k á b ó l , (minthogy így helyes mondanunk). Most összeröffen Norvégia, mint szilveszterkor a kolozsváriak, és vigyáznak, hogy össze ne ráncolják a homlokukat. Okultak a kolozsváriak szorongásainak maradandó dermatológiai szövődményeiből, és megpróbálnak mosolyogni. Ma még nem megy. Semmi gond. Holnap ismét megkísérlik.

Aztán szóba kerül a gyilkos. A sokkoldalúan fejlett, habosított polisztirol-ember, aki olyan, mint egy magányos hölgyeknek sokszorosított segédeszköz. Úgy tűnik, könyörülete is egy próbababáéval volt egyenlő. Hogy is mondják ezt?…: érzelmi fogyatékos. Ő fogyatékos ugyan, de valaki nyilván őt is szereti. Olyannak képzelem a norvégeket, akik ilyenkor nem keresnek hálás zsánerképeket; nem indítják be azt a lavinát, hogy mindenért az a kicsi, szemét kurva tehet, aki most büszkén feszít, mint valami nagyasszony. Meleg részvéttel osztanak szeretetszendvicset az erkölcsi özvegynek, s próbálják megérteni, milyen lesz majd neki olykor bejárni a fogadószobába. Védelmét keresik annak, aki védelmét keresi egy őrült, egy háborús bűnös és egy szépfiú logikai szorzatának, Nietsche kikristályosodott kvintesszenciájának spielbergi mutációjával. Elindulnak a fiatal erkölcsi özvegyhez.

Északon nem lehet feldolgozni a vért. Iudeus honoris causa-lélekkel állítanak be az ámokfutó szeretőjéhez, és közlik vele, hogy van megoldás, nem is egy; neki kell megválasztania lehetséges gyászmunkáinak adekvát stratégiáját, nem is beszélve gyászmunkahelyéről.

Persze Nyugat nem Kelet. A Rőt köpeny [Den röde kappan(S) / De røde kåpen(N)] lovagja előbb megnézi, mint lobog lebernyege a bitón. És főleg megnézi, hogy kedvese utánahal-e. A turbánosok lökhajtásos dzsámija aranykupolákkal fékezi le magát a hurik repülőterén. Az öngyilkos merénylőt nem érdekli már a pácolt rózsafa szépségű ara hűsége.

Nem gyűlölik a norvégek a zsigeri védelem koronatanúját. De a norvég is ember; fásul ő is, és idővel egyre ritkábban kérdezik majd meg egymástól és maguktól, hogy hogy’ van az erkölcsi özvegy, tud-e írni, rajzolni, énekelni, esetleg volna-e kedve meztelenül táncolni egy Lars von Trier-i aranyszarvas előtt.

Budapest, 2011. VII. 24.

1. Gergely Tamás:
   2011. július 25. 06:24

   Ennek a 32-évesnek nem volt nõje. Menyasszonyának talán Norvégiát tartotta, s megmenteni akarta, Pär Gynt neve egyszer el nem hangzott a három nap alatt, amíg az NRK-t, a norvég rádiót hallgattam.

2. Cselényi Béla:
   2011. július 25. 09:09

   Igen, igen… Szinte gondoltam.
   Peer Gynt az ÉN fantáziámban „jönide”; kissé talán pogányos értelmezésű túlvilág gyanánt kevertem a szövegbe. A fiatalok nincsenek egyedül — talán odaát sem –, és feltételezett idealizmusukkal talán méltó barátai lehetnek a magán-politeizmusba regresszált, törzskönyvezhető, monoteista hitélethez éretlen, de voltaképpen jóságos Peerhez. Ezt az értelmetlenül levadászott fiatalok előtti tisztelgésből írtam. A gyilkos nyilván nem fog a „degeneráltan túlfinomult”, „dekadens” Ibsenre hivatkozni, a médiának meg nincs dolga irodalmi hasonlatokkal mindaddig, amíg az újságíróktól rossz néven veszik az irodalmias aláfestést.
   Egy román ismerősöm — gyermekorvos — azt mondta, hogy a pokol nem más, mint a szeretet teljes hiánya. Ha csápoló csaja sincsen, egy lakattal többje lesz majd odaát… (?!?!?!)…

3. Cselényi Béla:
   2011. július 25. 09:10

   Igen, igen… Szinte gondoltam.
   Peer Gynt az ÉN fantáziámban “jön ide”; kissé talán pogányos értelmezésű túlvilág gyanánt kevertem a szövegbe. A fiatalok nincsenek egyedül — talán odaát sem —, és feltételezett idealizmusukkal talán méltó barátai lehetnek a magán-politeizmusba regresszált, törzskönyvezhető, monoteista hitélethez éretlen, de voltaképpen jóságos Peerhez. Ezt az értelmetlenül levadászott fiatalok előtti tisztelgésből írtam. A gyilkos nyilván nem fog a “degeneráltan túlfinomult”, “dekadens” Ibsenre hivatkozni, a médiának meg nincs dolga irodalmi hasonlatokkal mindaddig, amíg az újságíróktól rossz néven veszik az irodalmias aláfestést.
   Egy román ismerősöm — gyermekorvos — azt mondta, hogy a pokol nem más, mint a szeretet teljes hiánya. Ha csápoló csaja sincsen, egy lakattal többje lesz majd odaát… (?!?!?!)…

4. Gergely Tamás:
   2011. július 25. 12:53

   Ne becsüld le õket, szóbanforgó tömeggyilkos klasszikus zenét hallgat. Hitlernek meg Wagner volt a kedvence