CSODÁLATOSSÁGOK KÖNYVE

Az olvasmányos, lenyúgöző gyűjtemény 1948-ban jelent meg a Révai kiadásában, s ma újra korlátlanul élvezhető – – a MEK jóvoltából. A könyv élén Thomas Mann baráti előszava olvasható, aki így értékelte a munkát: „ezek az új mesék valóban bámulatra méltók… Ódon kínai történetek stílusára emlékeztető próza, melyet civilizált egyszerűségében, valóban maga Lao-Tse, a „Vén gyermek” írhatott volna, akiről az egyik történet szól és akivel, mint az istennövendékek tanítójával ezt mondatja Balázs:

A gyermek teste ifjú, de a nemzedék
Szelleme régi benne és öreg.

„A nemzedék Szelleme régi benne és öreg.” Íme, ez Kína! És a magyar költő meséi bensőséges és gyengéd ismerői ama öreg, okos és gyermeteg emberiesség szellemének. De amit különösképpen meg kell bennük csodálnom, az a szerencsés, invenciózus találékonyság és a metafizikai mélység. Legfurcsább excentrikusságuk is – győződjenek meg róla – a legszellemesebb, legmeglepőbb és legszívderítőbb novellisztikus fordulatban jelenik meg…”

*

A BOLHA

A régmult időkben élt egyszer egy ember, akinek Dung-Fu volt a neve. Az egyszer kenyérre lépett és nem mondotta el utána a bocsánatkérő imát. Ezért büntetésből halála után vadállat testében kellett újra születnie. Így élt szürke farkasként a sötét bozótban. Dung-Fu mint farkas nagy gyötrelmeket szenvedett és iparkodott, hogy újra magasabb inkarnációt érjen el. Következő életében házőrző kutya lett és evvel már ismét közelebb jutott az emberi léthez. Habár csak kutya volt, mégis szemlélhette az emberek életét és több ideje volt azon elgondolkodni, mint az embereknek. Nagy vágyódása mián megengedték neki az istenek, hogy rákövetkező életében még közelebb jusson az emberi léthez. Bolhaként született újra. Most már magán az emberen élt, részt vett minden dolgában és éjszakai szerelmeinek is tanúja volt.

Dung-Fu vágyódását ez még csak fokozta. Egyszer egy éjszaka, mikor fényesen sütött be a hold a szobába és az a tudós, akin lakott, már aludt felesége mellett, az ágy széléről az ablak párkányára ugrott és sírva nézett ki a holdas éjszakába. Hát éppen arra jött egy beszélő ezüstróka. A bolha tisztelettudóan köszöntötte. A beszélő ezüstróka megállt az ablak alatt és megkérdezte a bolhát, hogy miért sír. Dung-Fu elmondott mindent három életéről és három inkarnációjáról, melyekre jól emlékezett és keservesen zokogott nagy vágyakozásában, hogy újra ember szeretne lenni.

Az ezüstróka nagyon megsajnálta a bolhát és így szólt:

– Apád és anyád, akik utolsó emberi inkarnációdban szüleid voltak, emberekként születtek újra. Mindketten a fővárosban élnek, de nem ismerik egymást. Ha sikerülne neked megtalálni őket, ha rájuk ismernél és egymáshoz tudnád vezetni őket, hogy egymással ismét gyermeket nemzzenek, akkor megszülethetnél újra, mint az ő fiuk.

– Megpróbálom – kiáltott a bolha. – De hogyan jutok el a fővárosba?

– Ugorj a hátamra, én elviszlek.

A bolha az ablakpárkányról a róka hátára ugrott és jól megbújt bundájában. A róka futva száguldott vele a holdas éjszakán keresztül. Pitymallatkor megérkeztek a fővárosba. A bolha szépen megköszönte az utazást és átugrott egy utcai árusra, aki éppen elhaladt mellettük. Annak is a jobbfüle mögé telepedett, hogy jól szétnézhessen. Az árus egész nap hordozta a bolhát az utcákon ide-oda, úgy hogy alkalma volt minden embert látni. Estefelé megpillantott egy gazdag magasállású hivatalnokot és megismerte volt édesapját. Rögtön átugrott őrá. A magas hivatalnok éppen útban volt egy nagy ünnepségre, ahol is egy előkelő lány kezét volt megkérendő.

Azon az ünnepségen sok szép leány gyülekezett össze. Dungh-Fu, aki mint bolha a hivatalnok jobbfüle mögött ült, onnan mindent kitűnően látott és egy szegény leányban megismerte volt édesanyját. A magas hivatalnok azonban ügyet se vetett ama szép szegény lányra, hanem a mandarin kiszemelt leánya elé lépett, hogy feleségül kérje. Amikor éppen a legválasztékosabb szavakkal szerelmének ecsetelésébe kezdett, akkor Dung-Fu az orrára ugrott és úgy megcsípte, hogy az rögvest vörösre dagadt és a mandarin kényes lánya nevetve elszaladt.

Akkor rettentő harag borította el a hivatalnokot. Meg akarta fogni a bolhát, hogy megölje kegyetlenül. Dung-Fu azonban már átugrott egy aggastyán síkosan kopasz koponyájára. A hivatalnok utána vetette magát és rácsapott a vén ember fejére. De a bolha már egy gyermek rózsás karján fekete pontként látszott messzire. A hivatalnok dühöngve üldözte Dung-Fut, aki egyik emberről a másikra ugrott, úgy, hogy volt apja ne veszítse el szem elől. Végül ama szegény leányra ugrott, aki egykor az ő szülőanyja volt. Az a lány, árván, egyedül állott, kísérője se volt és senki se hederített rá.

– Add ide azt a bolhát! – ordította a dühös főhivatalnok. Mert nem emlékezett előbbi életére és nem ismerte meg az ő volt feleségét.

A lány se emlékezett őrá és ezért ijedten szepegve mondta: – Hogyan adjam neked oda azt a bolhát, főmagasságú uram, mikor hátul a szoknyám alá mászott.

– Hát akkor hajolj le – ordította a hivatalnok. – Hadd keressem meg! Megfogadtam, hogy megölöm, ha addig élek is.

A szegény lány szinte elalélt félelmében és nagy tiszteletében a magas hivatalnok előtt, azért engedelmesen lehajolt.

A magas hivatalnok nem találta meg a bolhát. De mikor megpillantotta a leány ülepét, mely síkos fényű, halványsárga jadehoz hasonlóan gyönyörű kerekdedségben domborodott elébe, olyan elragadtatás fogta el szívét, hogy tekintetét nem tudta elfordítani többé. És amint így nézte, szemlélte, hát elragadtatásának mélyéből felderengett az emlékezés előbbi életekre. Mivel ilyen roppant szépséget egy élet határain belül felfogni nem lehet. Így ismert rá a szegény leányban az ő volt feleségére, és ezt mindjárt meg is mondotta neki. Ott helyben meg is egyeztek és a magas hivatalnok feleségül vette a szegény leányt. Amikor kilenc hónap mulva fiúk született, az mindjárt születése után tudott beszélni és elmesélte szüleinek, hogyan hozta őket össze bolha képében. Szívesen hallották és nem volt kifogásuk ellene.

Forrás: http://mek.oszk.hu/21100/21105/21105.htm