”Mi bajod?, kérdi Őzitétől a Anyukája.
Őzite felemeli a bús fejét, nem szól, illetve megkésve csak annyit: “A bárány.”
Anyukája szétnéz, bárány sehol, nem is volt, a bárányokat ő csak elbeszélésből ismeri. Lehet, hogy Őzite nála többet tud?
Kérleli hát a lányát, mesélje el, mit látott, biztosan valamelyik meséskönyvben, ahová bejárt.
No de ettől még jobban patakzik az Őzite szemébõl a könny.
”Megsütötték”, zokogja.
Kik, hol, miként? Anyuka is nyugtalan lesz, nem ismeri fel a történetet.
”A csalók. A hazudozók.”
Úgy hallotta, hogy az egyik hazudozó elment a másikhoz, hogy mérjék össze, melyik a nagyobb hazug. Megéheztek a nagy hazudozásban, mire az egyik meglátta a közeli juhnyájat, és elbolondította a juhászt.
“Hogyan?”, kérdezte az Anyuka.
Úgy, hogy lehúzta a csizmáját, csak az egyik félpárat, és letette az útra. Majd a dombon túl letette a másikat. Jött a juhász, báránnyal a vállán… az elsõ félpár csizmát ott hagyta, de amikor a második felet meglátta, visszaszaladt az elsőért. A bárányt meg levette a válláról, és az úton hagyta. Erre a “csaló”, ahogy Őzite nevezi, felkapta, elszaladt vele, majd megsütötték és megették.
“Hát ez a baj…?”, kérdi Anyuka, megcirógatja a gidája arcát, majd vigasztalni próbálja: “Hadd el, Gidám..”
De nem tudja bejfejezni a mondatot, mert Őzite rákérdez:
“Hát nem azt mondtad, hogy lehetek szomorú, ha van rá okom? Oknak ez nem elég?!”
De, elég. Őzite Anyukája örvend tulajdonképpen, hogy ilyen érzékeny gidája van, ráadásul okos.

*Furfangos Péter és Naszreddin Hodzsa meséje nyomán. A Könyvtár-mesék 9. darabja

Forrás: szerző FB-oldala