Cseke Gábor: áfonyaéréskor 1500 méter magasságban
1 amilyen magasan tenyészik oly
apró a növése ennek a se fa se bokor talán még cserjének is alig
csupa levélnek
ez lenne mondjuk
az invokáció amelyben
előhívnám az itt
következő szöveg tárgyát
szóval
ez itt az áfonya
2 ahol a csöppnyi
egy két araszra nőtt
fenyők bontják rügyeik lassan
el nem sietve
a dolgot minden tavasszal ott
üti fel a fejét az áfonya is
hol a fenyő
emelkedik felül hol
az áfonya támaszkodik
baráti gesztussal a csemetére
ahogy a szél végigseper
a levélfillérek között
mintha a világ
zavarában
serkenő szakállát simogatná
3 a havasra kicsapott marhákon
kívül semmi se háborítja
az áfonyát
hogy annak rendje és módja
szerint kivirágozzék
szerényen
akár egy máról holnapra pártája-
vesztett menyasszony
a lomhán lépegető
füvet és minden bekebelezhető
zöldet tépegető
marhák nem tudnak
annyi kárt tenni benne hogy
az áfonya megadja
magát
ő tudja hogy csinálja de
csak azért is be fog érni
4 előbb a későn eltakarodó
hóval mérkőzik meg
mikor már úgy tűnik
hogy idefönt minden elolvadt
és buzgó vizekké
váltak a jegek a derékig érő havak akkor
váratlanul újabb
fehér szitálás
hull az éggel kacérkodó magaslatokra
beleértve a reménykedő áfonyamezőket is
és ki tudja mikor
lesz vége
5 az áfonya ettől
még vígan követhetné a naptár
szerint beálló tavaszt
s napfény
melegét úgy
ölelhetné magához
mint öregek a hátralévő időt
kapkodva lázasan mindenkit félretaszítva
konokul
akár egy jajkiáltás
ahogy a torkomon kifér
és ekkor mindent eltakar függönyével a sűrű
permetként hulló
havasi eső
6 és hull és nyálaz
és szitál
ködöt dagasztva
új s új felhőkbe öltöző
kitartással odafentről vagy tán
nem is
inkább oldalról esetenként
a mélyből
nedves fohásszá válva
a világ el nem apadó könnye amely
mintha itt akarna a mohák
a mohos kövek
a mohos kövek tövén csörgedező
erek örök
mentora lenni
úgy nyirkolja be körös körül a tájat
mi lesz velünk és főként mi
lesz az áfonyával
7 fenyőrigók
mátyásmadarak
és egyéb türelmetlen szerzetek
szárnyas hangja
füttyjele
ver néha rést a vattaként
világra boruló felhők
köpenyén az érdes
sipító messzehangzó
ének pengéje
a nap súlyos aranyalmájába
szalad és legalább
félórán át zubog
csorog a fény
talán nem is hiába
8 de fogytán a világ
türelme
micsoda dolog hogy ez a
se bokor se fa talán még cserjének is alig
csupa levél így
őrzi virágát mintha
nem az lenne a logikus hogy
rendre termőre fordul
minden ami él
a kibúvók az ürügyek
nem segítenek mert ha viharok jönnek
de éppen úgy el is
takarodnak a szelek
se fújnak örökké s ne
mondja senki hogy a köd
csak úgy egyszerűen
megfojthatja a napot
hisz akkor nekünk idelenn
ugyan
mi az ami ragyog
9 az áfonya
pedig igyekszik ha
tíz percre szól is a verőfény úgy
szívja magába mint szomjas
ember már nem remélt párás
üveg sörét
s a türelmetlenség pofonjai
rendre kékre
verik
a bizalmatlanság sürgetésébe
belelilul
a levelekbe bújva őrzi
magát akár egy
befelé buggyanó véres
könnycsepp
10 aztán már minden
hiába
kettéhasadhat az ég
csattoghatnak a huzatos erdők
jöhet bármi a rejtőző fürtös
bogyók beérnek
csak a cukor
az kevés bennük és
mikor a számhoz érnek halott
anyám csókol a föld
alól fanyar szeretettel
megadóan
még hetekig viselem
ajkamon a fekete
pecsétet
11 borzold össze boglyas
halmait
megremegnek
s a ringó levelek között
magadat látod
elvadultan
zsombék és ingovány fölött
12 milyen a jövőm
olyan a múltam
ezt a leckét
már megtanultam
ha pofon vernek
megalvad a vérünk
ha be kell érni
hát be is érünk
13 tántorgó világ mákonya
tányér cukrozott áfonya
1980. augusztus
Forrás: Összegyűjtött versek, 1967-2013, MEK
2022. július 23. 03:42
Nagyon szép ez a litánia.
A versszövegen túl csak az tudja értékelni, aki valóban áfonyázott már, látta márciusi fagyban, májusi ködben, virágban, még zöld bogyósan, s érezte fanyar ízét nyersen.
Fanyar-édes ez a vers is.
S mint némely Palocsay-szöveg, a szülőföld szeretetének diszkrét bája pihen minden során.
Köszönöm, hogy – lám milyen régen is – mindezeket leírtad.
Lényegtelen mikor, mert időtlenek.
Mint minden jó vers.