(régi, kitalált emlék)

Anyám szemében maga a féltés.
Apám hangjában csöndes a vád.
Hogy megérkeztem, fölhozta mégis
a féltett legvénebb üveg borát.

Kutyám bőrbeteg, nagyon öreg már,
csupa reszketés, nézni siralom.
Nemsokára altatjuk, elássák
kertünk sarkán, a napos oldalon.

Vacsorázunk. Pár szó. Néma csönd lesz.
Ez a csönd most csak felém kiabál.
Mintha az étel is sótlan volna,
hiába kínálja magát a tál.

Üzent apám, gondolt ránk anyám is.
Talán nem az van itt, mi eddig volt.
De fönn az égen, mint réges-régen
ott rostokol a sárga telihold.

Annyit játszottuk együtt kutyánkkal,
idő múltát sem sejtő pásztorok.
Most, ha fejét épp csak megsimítom,
végigvonaglik, szűköl és morog.

Miért nem tudunk már úgy örülni,
ha az étel és bor olyan remek?
Miért vagyunk mi mind itt a földön
mindenkinek olyan idegenek?

Tudok-e majd, vajon, sírni-bőgni,
ha végleg megvénül apám-anyám
anélkül, hogy nap nap után látnám
mosolyodó arcuk, mint hajdanán?

Bocsáss meg nekem, hűséges párom.
Szívem szomorúsággal tele volt.
Kutyám sírhantja fölött a kertben
búslakodik a sárga telihold.

2022. július 21.