Hír szerint a kísérleti kémikusok létrehoztak egy veszélyes idegmérget, kimondottan támadó hadviselési célokra. A méreg a központi idegrendszer magasrendű tevékenységét akadályozza, felszabadítja a gátlásokat és az egyén titkos szándékait. Lényegében ebben áll a veszedelmessége. Ugyanis a megmérgezett kísérleti fők többé nem az őrmesternek engedelmeskednek, hanem, saját benső világuknak. Előfordulhat, hogy a támadás vezényszavait derültséggel, sőt durva röhejjel fogadják, mert magas rendű értelemmel többé nem képesek fölfogni a parancs észszerűségét. Bizonyos kísérleti személyek arra a fiktív feladatra, hogy emberekre kell tüzelniük, fegyverükre támaszkodtak és keservesen zokogni kezdtek. Mások a roham vezényszavára képtelenek voltak elhagyni a lövészárkot. Elhatalmasodott lefokozott lelkükben az a hiedelem, hogy jobb lövészárokban meghúzódni, mint az elképzelt ellenség felé szaladni. Jobb élni, mint meghalni és jobb meghalni, mint ölni.
Mi sem jellemzőbb a súlyos mérgezési tünetekre, hogy a kísérleti bakák nem ismerték föl tisztjeiket. – Maga miért kiabál? – kérdezte az egyik mérgezett hadfi századosától. A tábornok se keltett bennük mélyebb benyomást. Bár ruhájának díszei egy pillanatra fölkelhették a kísérleti bakák figyelmét, de az ékítmények nem fejezték ki többé azt a különbséget, amely a közlegény és generális között fönnáll. A bakák tiszteletlenül megszólították saját tábornokukat, és az iránt érdeklődtek, hogy a vállrojtokat és a nadrág piros csíkját melyik nagyáruházban lehet beszerezni. Szerencsére a tábornok nem vett részt a kísérletben, és ezért a képtelen kérdésre nem válaszolt. Amikor azonban parancsba adta az ellenség kíméletlen megsemmisítését, az egyik baka így méltatlankodott – legalább azt mondja meg, hogy miért van szükség erre a képtelenségre…
Mindebből kiviláglik a taktikai harci eszköz hasznavehetetlensége. A gázt azért nem vetették be a világháborúban, mert kétélű fegyver. Az idegméreg azért kerül a lomtárba, mert egyélű fegyver a támadók ellen. Belemérgez az értelmetlen és igazságtalan háború eszmevilágába. Amit a hadvezetőség a réven nyer, elveszti a megtámadott ország vámján. Ha az idegméreg meg is bénítja az ellenfél első vonalát, a támadók soraiban is lelki ragályt okozhat. A hadifoglyok ugyanis visszaemlékeznek mérgezési tüneteikre, és a súlyos értelmi betegséget tovább plántálják, így megkérdezhetik a támadóktól, hogy mi késztette őket brutális lövöldözéseikre, semmivel se menthető rombolásaikra és egyáltalán mit keresnek egy más ország területén? Elképzelhető olyan esztelen is, aki útlevelet követel az ellenség katonáitól… Ezek a súlyos mérgezési tünetek azért veszedelmesek, mert primitív, de nem indokolatlan kérdéseket hoznak felszínre. Maguk a támadók és hódítók is magukkal viszik benső bizonytalanságukat, jelenlétük esetlegességét, sőt indokolatlanságát. El tudom képzelni, hogy egy zavart és véletlenül mérget szippantó amerikai katona így szól századosához: – Tiszt úr, nekem az a benyomásom, hogy semmi keresnivalóm Kambodzsában… Ez természetesen az ösztön hangja, a lélek titkos mélységéé. Ha a tiszt kitart hivatalos álláspontja mellett, a katona vagy zokogni kezd, vagy megtakarított zsoldján hajójegyet vásárol hazafelé. De a tiszt is szippanthat a méregből, és akkor az ő szemében is csilloghat a könny. Makoghat a tiszti becsületről, a gyilkolás értelmetlenségéről és arról, hogy a fölgyújtott falunak nincs katonai jelentősége.
Az idegméreg a haditörvényszék felé is terelheti áldozatait. Föltéve, ha a haditörvényszék nem szippantott a méregből. Mert akkor az ügyész és a bíró könnyezni fog, megölelik a vádlottat és bocsánatot kérnek tőle támadó háborúellenes igazságaiért Ezek után – mint katonai szakértő – hasznavehetetlennek tartom a mérget. Költők és vallomásra gyáva ifjú szerelmesek szippanthatják, hogy legyen bátorságuk az őszinteséghez De támadóknak nem alkalmas. Mert mindenkit mérgez és a támadó hadviselés esetlenségét hozza felszínre.

Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.

Forrás: ujhet.com