Rossz nap

Elsikoltott péntekek. Szégyenkezik a hideg, miközben ráz. Ágyban, párnák közt, rajtam pihepaplan, Petőfi lennék, megütne a guta. Vérugató tündér vagyok, üvegtüdőm szétpattan. Néhány napig még keresnek, majd megfeledkeznek rólam, a világ forog tovább saját levében, mint egy nagy disznósajt a mennyei üstben. Főnek a fejek, a fülek s a farkak, műkörmök, paták. Füstbe megy minden, vagy annak is a fele. Valahol még lőnek, de már nem számít. Kihűlnek a gépszívek, és behabzsol egy nagy fekete muszáj.

Baleset

Töröm a fejem. Már egészen apró. Darabos. Véres. Lámpa hörög, pislog a csík. Pormentén reményeim foszlanak a sarokban. Csikicsuki, kanalas virágok, hoppá, föld ugrott a szemembe, anyám föld alól szól: máskor ne kapard a kaktuszt kanállal!

Reggel

Végtelen mosoly. Álmomban nagy fodros vizeken hajózom, sebes sziklák közt-alatt, magas szobám falán színes indiai szőnyegek, tarka virágos festék, izmos férj köntösben, zöld turbánnal síkos fején, megölel, tépem le róla a ruhát, mézszínű hátát simogatom mind lejjebb, de jön két szomszédasszony, hogy segítsen nyelveket tanulni gyerekeiknek, később ölembe fut két angyali csöppség, egy kislány és egy kisfiú, ágyon hancúrozunk, nevemen szólítanak, férjem szól: mondjátok, Anya. Két zongoránk is van, egy kis harmónium meg egy nagy, azon próbálok játszani, de túl magasan vannak a billentyűk, a pedálok túl távol, páromat kérem, igazítsa meg. Múzeumi bútorokat tologatunk, majd minden kifolyik szemem sarkából. Mosolyra ébred a szám.

1. Gergely Tamás:
   2011. július 26. 12:42

   Jók ezek az abszurkák, Demi! Rád lehet ismerni bennük – van stressz bõven meg önirónia. Néhányunknak viszont nagyon hiányzol.