(Vásárhelyi Hold-szonáta)

Táltosok varázsa rég messze szállt.
Vagyok júliusi Hold az égen.
Felhőtajtékos titkos réten át
messze csatangolt fia e tájnak,

bolyongva, vágyva, ím, hazatértem.
Nem vár már senki, az udvar üres,
nem ég füstölgő gyertyaláng értem,
a vén meggyfa virága sem köszönt.

Csokros orgonák édes illata
leng a Pálya s a Sáros utca közt.
Feketerigók harci mámora
zeng az óépület bűvkörében.

Rég nem dúdolt dallamok festenek
rám rímet, mégis megtagadottan
magam árnyékát lesem vesztesek
nyugalmával üres kapualjban.

Magiszterek szava szól utánam,
pendül lelkem a Vártemplom alatt,
hulló csillagot is itt csudáltam.
Űzött a napfény. Belém költözött

az ősök szent tudása: az nevet
igazán – fittyet hányva egykori
ámításnak -, ki vért köpve nevet.
Nevetek én is, fényködbe mártva.

S ha a Baromvásár felől jövet
láthatár mögé bukom, hajnalok
raknak csak rám harmatból ékkövet.
Itt a szívem dobban, csak itt dobog.

2016-2022.