A délután nyikorgó kóberes
szekér, derekában szellőlurkók
visonganak. Az égalj ó-veres.
Liliom mámora terít ösvényt

az éjszakának. Hulló harmatban
áztatja vénhedt, kérges tenyerét
a dűlőút, felporzik még és halkan
beletoszogat a félhomályba.

Pusztuló pipacsok illatában
sodródik szisszenő Maros felé
a lomha pára. A vízmosásban
lidércfény-glória az ökörnyál.

A félhold felhőzátonyon pihen,
s keleti fűszerek varázsában,
a bakacsinba hajló semmiben
szertegurulnak apró csillagok.

Mintha elhomályosulna szem.
A Zeniten pillog már a Tejút.
Zamat-orgiájával rám üzen
a Kert sarkából a császárkörte.

Besztercei-kék gyöngy a szilvafán.
Csak elfogadd, mit a lét elédbe
terít! Merülj el benne! Égalján
járva láss, és látva járj! Révülten

dudorászom nyugalmam himnuszát,
s térdelve öreg eperfánk előtt,
csillagfényes csendbe súgom tovább:
csak ki innen örökre messze ment,

érezheti a végtelen jelent.

2022. július 28.