Privát hangulatok

A kaputól felszólnak: valaki nagyon szeretne beszélni a Kurátorral.

A Kurátor megnyomja a gombot, és egy hétköznapi alakot lát üldögélni a tágas várakozóban. Az ipse türelmesen vár, időnként megtapogatja szürke zakója belső zsebét, talán ajánlólevéllel érkezett, fejét le-fel hajtogatva motyog valamit, a kamera nem tudja érthetővé tenni. A Kurátor megnyom egy piros gombot, a P2 jelzésűt, mire a gép kidobja, hogy a jelentkező személy „tiszta”.

A Kurátor emlékezik egyik korábbi múltjára, a három közül a másodikra, és azt gondolja, hogy ha még mindig színházigazgató volna, akkor ez a csótány bizonyára valami szegény szerző lenne, akinek a darabjait mindenütt elutasítják, csak mert egyik őse jelen volt a világosi fegyverletételnél, ahol Görgei Artúr magyar honvédhadserege 1849. augusztus 13-án letette a fegyvert a szőlősi mezőn I. Miklós orosz cár inváziós hadserege előtt.

Az idegen kőmereven vár. Nagy dolog a türelem, sóhajt a Kurátor. Megnyomja a zöld egyes gombot, engedje fel, jelzi az ügyeletesnek.

– Hát mi járatban, barátom?

Igyekszik kedélyes lenni, mint csakugyan direktori periódusában.

A jövevény bemutatkozik. – Jó napot kívánok, Ezésez vagyok.

A kurátort nem érdekli a csótány, a napra gondol, úgynevezett munkanapjára, amely, lám, a reggeli eligazítás semmitmondásától kezdve a késő esti piálásokig dögunalom, mégis kissé reménykedve néz a különös szerencsétlenre, akit véletlenszerűen elébe vetett a sors. Hátha érdekes lehet a nyomorult.

– Na, és mi szél fújta erre?

– Kérem, én azért jöttem, hogy egy kedves felajánlást tegyek a tisztelt Alapítványnak.

– Nocsak, ki vele, miről van szó?

A jövevény furcsán tekergeti a nyakát, mintha szorítaná a nyakkendője.

– Ugye, kérem, az Alapítvány egész né-pünk és kultúránk jólétét kívánja elősegíteni.

– Igen, eltalálta; de hát ez köztudott. Jómód, föllendülés, virágzás, gazdagság, bővelkedés, prosperitás, bőség, boldogulás, megelégedettség, közboldogság. Jól mondom?

– Nagyon telitalálatosan tetszett mondani – bólint holdvilágos mosollyal a jövevény.

– Hát akkor, barátocskám, ki vele bátran: mit óhajtana?

– Kérem, Főkurátor úr, az a helyzet, hogy én szenvedélyes sorsjegyhúzó vagyok…

A Kurátor elkomorodik. – Kölcsönről ne is álmodjon. Ez itt nem hitelintézet.

– Ó, bocsánat, rosszul vezettem fel. Kérem, én szenvedélyesen játszom mindenféle sorsjátékot, és…

– Nahát, ez már sok lesz. Nem fogta fel, amit az imént közöltem?!

– Kérem, ne tessék rosszra gondolni. Azt akarom valamiképpen kimagyarintani, hogy tegnap jelentősebb összeget nyertem a kaparóson. Tetszik tudni, milyen az…

– Hát még mindig árulják? – kacagja el magát a Kurátor. – Azt hittem, hogy már száz éve kiment divatból.

– Kérem, én hálásan megköszöntem a sorsnak a szerencsét. Első utam Szent Kajetánhoz, a szerencsejátékosok és a munkanélküliek védőszentjéhez vezetett… volna, de a hitőrség közölte, hogy Kajetán csak Argentínában lesz elérhető – és hát a nyert összeg nem elég arra, hogy miután adományozok, vissza is tudjak repülni… Ezért hát…

A Kurátor türelmét veszti.

– Hallja, ne hadováljon itt összevissza. Miért jött? Mit akar?!

– A… arra gondoltam, kérem – zakója belső zsebéből előhúzza a borítékot, a Kurátor egy pillanatra hátrahőköl, de gyorsan kapcsol: hiszen a csótány át lett világítva –, …és kérem, van ebben a borítékban ötezer argentin pesó… Felajánlom az Alapítványnak… A prosperitására, kérem…

– Na és mit kíván tőlünk cserébe? – a Kurátor ezt már szokott hivatalnoki hangján kérdezi.

– Semmit, kérem… Még annyit sem, hogy esetleg megemlítsék a nevemet az adományozók listáján…

A Kurátor feláll öblös székéből, asztala elé sétál, és joviálisan karonfogja a vendéget.

– Kedves barátom, az ön szándéka igen nemes, dicséretre méltó. Fogadja ezért szívélyes elismerésünket. Ugyanakkor megjegyezni kívánom, hogy az Alapítvány nem adományokból biztosítja kultúránk felvirágzását. Hanem intézményi forrásokból, ezt ugye, ön mint öntudatos adófizető állampolgár megérti, és helyesli is. Tehát, nem elutasítólag, hanem épp ellenkezőleg, megrendítő gesztusát értékelve köszönöm, hogy befáradt hozzánk… Engedje hát meg, hogy kézszorításommal egy időben átadjam önnek a Becsületes Állampolgári Oklevél I. Osztályú Fokozatának hiteles másolatát!…

Azzal megnyomja a P3 piros gombot, és szelíd eréllyel kituszkolja az adományozót.

Ki volt ez, kérdezi rögtön a rendszertől. A villogók egy ideig zavartan pislákolnak, aztán már jön is a felelet. Valami Kovács János Mifélefalváról, nem totál.

Fura, gondolja a Kurátor. Ennek milyen életei lehettek a korábbi idővallumokban…

A gép még zümmög, a kérdés él; ismétlődik az összevissza villódzás. Majd kiugrik valami egészen nagy idiótaság. „Juan Fernando Czetz, az 1848-as forradalom legfiatalabb tábornoka. Argentínában hősként tisztelik…”

Megbolondult a rendszer. Nem csoda, negyvenfokos a hőség. Ha nem volna kellő humorérzékem, ez a sok baromság rég az agyamra futott volna, mosolyog mégis, de csak magában, a Kurátor. Feltekint a falra, ahonnan a hivatali kamera vigyázza minden mozdulatát; mélabús arcát katonásan feszes merevre rántja, hiszen valahol ott les a másik, a titkosabbik cenzor, amelyik minden gesztusát azonnal értelmezi. Haj, szomorog titkon a Kurátor. Mégis kihúzza magát, és ahogy ilyen esetben kell, fegyelmezetten kattintja a Kijáró képernyőt – azon jól látszik, amint az önzetlen adományozót két markos formaruhás közrefogja, és betuszkolja az előálló kékmadárba.

Első, bozótharcosi kultúrperiódusán merengve jólesően nyugtázza – ismét és ismét – pompás csúcstechnikánk nagyszerűségét; például, hogy a fogdmegek csípején lapuló gyorstüzelő pisztolyokról sejtelemnyi fénytöredék sem verődik vissza – pedig célzottan rabvakító a déli verőfény.

Kamuflázs, mondja hangosan a Kurátor.

A gép meg se rezzen. Ez a világ kulcsszava.

Annyiszor mondta, mondja, naponta százszor is, hogy a masina már teljesen immunis.

Vagyis, tehát: legyőzhető.

De minek.

Forrás: Népújság, 2022. 07.29.