Állok vénhedett vonat szédült peronján,
törékeny történelem tolat el lomhán.
Fölszegett fejű fejfák, réglátott társak,
évek bugyraiból egymás szavába vágnak.

*
A kukoricások büszke címerei
port szemetelnek. Szürke hajnal. Meglepi
a körtefát. Veresbélű gránátjai
csattannak a macskaköveken. Vádjai

fájnak. E közép-kelt-európai
szélben lezuhant pegazusok jonhai
a Poklos patak szűk betonteknőjében.
A sár megköt a füsti fecskék csőrében.

A gyümölcsfák között fecskékig felérnek
a rég halott bolgár-kerti kerítések.
Állok jégeső golyózápora elé,
de a patak-salak, vétkes lom százfelé

robban. Rám tapad, belém mar az az iszap.
S mint ki sorsot felhős ég alatt kiszab,
ámulok. Kezdetektől minden úgy maradt,
hetven éve föléltem mindenik nyarat.

Rábambulok a hajdani teremtésre,
akkor magam sem vettem komolyan észre,
hogy éltem, önmagamtól elkoboztalak,
te szárnyaszegett, most bús, gyötrődő alak.

*

Történelem előtti voltam. Százévnyi
gyerekkoromon át féltem előhívni
emlékeimet. Az első temetést is.
Bár néha hatalmába kerít a szkepszis.

Láttam-e valóban holtan dédnagynéném?
Koporsóját nagyszobánk közepén vélném
látni. A régi radnóti temetőben
sírját sem lelem. Augusztusi esőkben

fel-felsejlik kutyfalvi sárgadinnyéje –
– hűtötte nagyapám ebháti pincéje –,
ez volt évi ajándéka a családnak.
Áldozata volt ő háborús csalásnak.

*

Nagyanyám kölnije itthagyott üvegben:
Rapsodii de toamnă – orrcimpám megrebben.
Itt jégverte fák törpültek a verebeknek,
Hamis rézgarast valutára cserélnek

mindig valakik. Furcsa fantom-fájdalom:
bolygónyi élet bolydul bennem. Vállalom.
Vagy csak egy bolyongó ideg bénul bennem?
Lennék magamnak madárdal. Bármely szennyem

nem tép sebet. Mibe is tépne? Nyugalom
van a peron felett. Emlékek. Nagy halom
szirom, észre sem venni, olyan a béke.
Ezt a nyugalmat soha nem venni észre.

*

Félelem csak a megtermett magokban van.
Állok tolató vonat előtt, megtorpantam.
A báb félelme bennem. A bábszínpadon
grasszálok. Enyém lesz a fantomfájdalom.

Igazi pofont sohsem kaptam, nem adtam.
Törékeny múlt. Néhány emlék összecsattan.
A költő a boldogságot osztogatni
tudja, hiányt pótolni soha. Vonatnyi

emlék? A vers csak a hiány zálogosa.
Magányom így lesz a magány százszorosa
A versre igényt tartanak, költőre nem,
ő belülről őszül: gyermeki őselem.

*

Évek távolából egymás szavába vágnak
kopott, kiszikkadt fejfák, réglátott társak.
Törékeny történetem tolat el lomhán.
Állok, vonat nélkül, életem peronján.

2022. július 29.