Új kötete jelent meg az idén 80 éves Gálfalvi György marosvásárhelyi írónak, szerkesztőnek, irodalomszervezőnek, aki meghatározó egyénisége az elmúlt évtizedek erdélyi magyar irodalmi életének. Gálfalvi Györgyöt a 22 alkotó arcképét felvillantó, Szárnyas malomköveink című kötetről, az irodalmi emlékezetről és az erdélyi „irodalmi tájról” kérdeztük. A Krónika online interjúja (Kiss Judit)

– Frissen jelent meg Szárnyas malomköveink – Arcképek című kötete a Bookart kiadónál. Ön íróként, szerkesztőként, majd főszerkesztőként meghatározó egyénisége az elmúlt évtizedek erdélyi magyar irodalmi életének. A kötet olyan írásokat sorakoztat fel, amelyek összesen 22 erdélyi és magyarországi alkotó arcképét kísérlik megrajzolni az Ön „szemüvegén keresztül”. Milyen szempontok szerint válogatta ki a régebbi és újabb írásokat?

– A válogatási szempont magától adódott: ezek az írások egyetlen kivételével megvoltak, csak össze kellett gereblyézni őket, mert az az illúzióm, hogy így, együtt talán ráirányítják az olvasók figyelmét szerzőjük alapállására és rögeszméire. Vénségemre elhatalmasodott rajtam a kétely: miközben magányunkban szótlanná váltunk, elmondtunk-e magunkról és másokról a legfontosabb emlékeinket, mindazt, ami beépült az életünkbe? Kínoznak a kimondatlanul maradt mondatok, amelyek hol pilleként, hol szárnyas malomkövekként körülöttem röpködve végigkísértek az életemen. 

– Székely János, Sára Sándor, Kántor Lajos, Hervay Gizella, Jókai Anna, Balogh Edgár – csak néhányan azok közül, akikről személyes, esszészerű hangvételű írása jelent meg. A kötetben olvasható „arcképek” irodalom- és művelődéstörténeti értéke megkérdőjelezhetetlen, hiszen az elmúlt évtizedek irodalmát, irodalmi életét ha úgy tetszik, nagyon „belülről” ismerte, ismeri. A Szárnyas malomköveink olvasói számára hogyan lehetne körvonalazni, röviden jellemezni: milyen az az „irodalmi táj”, ami a kötetből kirajzolódik?

– Szerettem volna, és még mindig szeretném, hogy a kérdésben említett irodalmi táj mindenekelőtt barátságosnak tűnne. Barátságosságon azt értem, hogy indulásomtól kezdve az volt a meggyőződésem, hogy az alkotók egymáshoz fűződő kapcsolata tényleges támaszt jelent a mindennapi életükben és munkájukban, nem mindegy, hogy milyen emlékeket őriznek egymásról. Sorsunk, a kisebbségi sors fokozottan arra kényszerített, hogy egymásrautaltságunkat tudatosítsuk és átéljük; talán nem egészen véletlen, hogy a kötetben többször is szó esik arról a mélyben kiépült kapcsolatrendszerről, amely a határoktól függetlenül összekötötte az alkotói műhelyeket.

– Idén lett nyolcvan éves, erre az alkalomra kötet is született Világlátó világszélen – A 80 éves Gálfalvi György köszöntése címmel a Mentor Könyvek kiadónál. A kötetben írók, költők, irodalomtörténészek, kritikusok méltatják a pályáját. Ha lehetne röviden válaszolni a kérdésre: szerteágazó munkássága „labirintusából” mi az, amire a legszívesebben emlékszik?

– Egyetlen szóban is válaszolhatnék: a munkára. „Legjobban mindig is dolgozni szerettem” – idézem a könyvben Páskándi Gézát. S legszívesebben hosszasan idézném a Szárnyas malomköveink ötvenegyedik oldaláról a vallomásomat a szerkesztői munkáról; aki kíváncsi rá, ott megtalálja. Talán annyit tennék itt hozzá, hogy én az írás mellett szerkesztésből és irodalomszervezésből próbáltam összesodorni egy nem textuális értelemben vett, de az írói szándékkal egy irányba mutató életművet.
Nagyon szívesen emlékszem az emberi kapcsolatokra, amelyek a szerkesztői munka közben szövődtek, a barátságokra, amelyek kitöltötték az életemet. Nem tudom elfeledni a Látó-esteket, a hangulatot, amikor a kérdések nyomán egy-egy szereplő bevallotta, ő maga is meglepődött a saját válaszán, mert nem tudta magáról, hogy ezt is tudta. Emlékszem a közönségre: tudom, hogy hihetetlen, de több alkalommal is megtöltötték a marosvásárhelyi színház is- és nagytermét – a Bolyai díszterméről nem is beszélve. Azok az estek számomra az irodalom igazi ünnepei voltak, olyan erőt adó élmények, amelyekért érdemes volt dolgozni.

– A 80. születésnapjára elkészült kötetben Füzi László magyarországi irodalomtörténész Látta a történelmet című írása idézi az Ön 1974-ben megjelent kötetéből azt a mondatot, hogy „nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem az, hogy ki van valahol.” Ezt azóta is így gondolja? És ha igen, kifejtené bővebben, hogy miért gondolja így?

– Igen, ma is így gondolom. Azért gondolom így, mert azt tapasztaltam – és következetesen kerestem erre az alkalmat –, hogy egy-egy ember hangsúlyosan érezteti jelenlétét ott, ahol él, és meghatározza nemcsak közvetlen környezete életét, hanem messzire sugárzik munkájának a hatása. Én egész életemben következetesen kerestem azokat az embereket, akiket környezetük hol „fanatikusnak”, hol „nehéz embernek” nevez, róluk fohászkodtam első kötetemben: Áldassál, emberi konokság! Kifelé sántikálva az életből, ma is csak ezt tudom megismételni.

***

Gálfalvi György író, szerkesztő, irodalomszervező Gálfalvi György József Attila-díjas író, szerkesztő, irodalomszervező Marosvásárhelyen született 1942. április 28-án. Iskoláit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban végezte, az Unirea-Egyesülés Líceumban érettségizett. Magyar irodalom szakot végzett Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen 1965-ben. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett. 1965 és 1970 között a Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás szerkesztője. Ebben az időszakban vált a lap a riport és publicisztika egyik megújító műhelyévé. 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó című irodalmi folyóirat munkatársa. Az Igaz Szót 1989. december 23-án Látónak keresztelték át, itt dolgozott nyugdíjazásáig, 2008-ig. 1993 januárjától megbízott főszerkesztő, 2005-től kinevezett főszerkesztő volt. A Látó Irodalmi Színpadán tizenhét éven keresztül 121 esten mutatta be a marosvásárhelyi közönségnek a magyar irodalom legnevesebb alkotóit, folyóiratait, kiadóit. Kismonográfiát írt róla Gáspár György (Alattvalónak alkalmatlan. Polis, 2018), nyolcvanadik születésnapjára baráti köszöntők jelentek meg a Mentor Könyvek gondozásában, Világszélen címmel.

Forrás https://kronikaonline.ro/kultura/