Az egyik legjobb emlékem az apai nagymamámról az az este, amikor, életében először és utoljára, karikatúrát rajzolt nekem. Ő már, az egész napos házimunka után, lefeküdt, én az ágy szélére kucorodva figyeltem, ahogy a játékos firkák előbújnak a ceruzájából, és úgy nevettünk együtt, ahogy még soha.
Nem hittem volna, hogy ilyet is tud – a humorát ismertem, de ezt a felszabadult, vad gunyorosságot nem, mert nagymamám orvos volt, szeretettel teli és türelmes, de szigorú és fegyelmezett is, egy másik kor gyermeke: egész életében magáztuk, de ők is magázódtak nagyapámmal, és én soha nem hallottam őket veszekedni. Neki még sikerült úgy áldozatosnak maradnia, és egész életében odaadón szolgálnia tudós nagyapám életművét, hogy közben megtartotta integritását, belső szabadságát, méltóságát és önállóságát.
Ezen az estén, amikor váratlanul vihogó kamaszlányokként csúfolódtunk együtt a világ és az emberek visszásságain (egész addig mindig megértésre és türelemre intett mindennel és mindenkivel szemben), hirtelen olyan boszorkányos erőt tapasztaltam meg a humorán keresztül, amilyet tüdérszerű nagymamámtól soha nem láttam korábban.
A mulatozás tetőfokán lépett be nagyapám, az egész napos megfeszített szellemi munka fáradtságával az arcán. Értetlenül nézett ránk, mert ilyen viháncolást még soha nem tapasztalt, de nem tette szóvá, hanem azt mondta csendesen: „Éva, úgy járnék egyet”. Nagymamám rögtön tudta, hogy nem egyedül, hanem ővele szeretne sétálni. Ismerte már ezt, tudhatta, hogy nemcsak a nagyapám testének, hanem a lelkének is szüksége van erre az esti, idegnyugtató sétára, és alighanem – a lehallgatások csúcsán, a diktatúra fagyos levegőjében éltünk ekkor – olyasmit is szeretne kint megbeszélni, amit otthon nem lehet. Azt is tudta, hogy jobb, ha egy nyolcvan éves, kimerült ember nem egyedül vág neki az éjszakának.
Én viszont azt tudtam, hogy nagymama már szinte mozdulni sem tud a fáradságtól (ő is közel volt a nyolcvanhoz, és már nem volt teljesen egészséges). Reméltem, hogy elengedi a füle mellett ezt a kimondatlan felszólítást, és otthon marad velem, hogy folytassuk a bolondozást, ezt az új, ismeretlen és édes szabadulógyakorlatot. Nagymama azonban rámosolygott, szó nélkül felkelt, felöltözött, és nekivágott nagyapámmal az éjszakának.
Ez volt a második életre szóló leckém aznap este: ha valakivel összekötötted az életed, és valóban szüksége van rád, akkor nincs helye önzésnek: ott kell lenned mellette.
Ezt, vagyis a lényeget, csak fél évvel később fogtam fel, amikor nagyapám váratlanul meghalt. Utolsó közös őszi sétájuk volt ez akkor.
Most, hogy váratlanul előkerült ez a karikatúra nagymamám fiatalasszony korából (ő biztosan nem szerette volna megmutatni, lélekben elnézést kérek tőle, hogy egy ilyen privát, kitépett lapot közszemlére teszek), eszembe jutott ez a történet. A rajz nyilván egy házastársi összezördülés terméke: alighanem arról volt szó, hogyan fognak felnevelni ennyi gyereket. Úgy sejtem, nagyapámat mélyen nyugtalanította a növekedő gyerekszám (három fiuk volt), neki a felívelő nyelvészi pályája volt az elsődleges, az anyagi dolgok nem érdekelték. Az ötvenes évek általános nyomorában a gyerekek ellátása, mindennapi életének megszervezése teljesen a nagymamámra maradt, aki orvosként rengeteget dolgozott maga is. Nagyapám igazi szórakozott professzor volt, előbb jutott eszébe a könyveit beköttetni, mint az, hogy miből vesznek a gyerekeknek nadrágot. Úgy sejtem, a karikatúra egy olyan beszélgetés után született (mégpedig nagyapám számára), amikor nagymamám elmondta, hogy, mondjuk, kabátot kellene vásárolni a fiúknak, nagyapám pedig kifakadt, hogy nyomorba dönti a család. Errők készített aztán egy keserű rajzot, fájdalmas karikatúrát nagymamám, mementónak.
Három másik változata is van bennem ennek a történetnek, az egyik az, hogy a házasságkötésükkor született a rajz, amikor nagyapám azzal érvelhetett ellene, hogy nem tudna eltartani egy családot. A másik változat az, hogy a karikatúra azért maradt fent, mert ez az egyik rajz, amit nagymamám nekem rajzolt azon az estén. A harmadik változatról később írok, mert az tényleg megrendítő.
Ezen a mai borús napon eszembe jutott erről egy Áprily-vers is (1912 a dátum), az apák szempontjairól szól, a címe: Hómezőkön is túl:

Maholnap őszi ködben áll a házunk
s körül a fák is mindmegannyian.
S túl őszi tarlón, hómezőkön is túl,
valahol messze jön-jön a fiam.

Nyárban fogant, tavasz világra hozza,
rózsás fülébe április kacag,
s nem olt halálos bánatot szivébe
hervadt levél és őszirózsa-szag.

Pici vendégét egypár kurta évre,
már várja őt az Élet-szálloda,
a nagy chaosból vakmerőn kiválik,
s majd, büntetésül, visszatér oda.

Új lét csirája, első rózsabimbó,
kis álmodó az anyaszív alatt,
zsarnokságod hatalmát máris érzem:
bilincsbe verted mennyi vágyamat!

Ó, mennyi álmom, mennyi tervezésem
széttépte apró, nyugtalan kezed,
mondd meg, mit adsz majd érettük cserébe?
mit adsz nekem, ha Párist elveszed?

Talán a sok feláldozott reményből
tebenned szomjúság és vágy fakad
és évek múlva majd valóra váltod,
amit a sors ma tőlem megtagad.

Amíg anyád bágyadtan zongorázik
és gondol néha elmerengve rád,
s künn ősz van -: fejét tenyerébe hajtja,
jövődbe néz és mit se lát apád.

Egy írásom is eszembe jutott erről, a család súlyáról (vagy terhéről, kinek mi), úgyhogy akinek még van kedve és ideje, elolvashatja ezt is, a címe Füzet, fasor, fény, és a Határ kötetemben jelent meg. Néhány vonatkozó képet is csatolok hozzászólásban.
„A harmincnegyedik születésnapomra vastag, puha bőrfedelű füzetet kaptam édesanyámtól, egy maga írta könyvet. Soha fontosabb ajándékot: a családom történetét írta le, az anyai ágét, olyan emberek életét, akik maguk nem írtak le soha semmit – talán a szándékuk is az volt, hogy nyomuk se maradjon ezen a keserves világon. Én mégis kíváncsi vagyok rájuk, hosszan nézem a fényképeken a lencsébe bámuló, bizalmatlan arcokat. Őbelőlük lettem? Egy ükapa orra, egy dédanya arccsontja – gesztusok, mozdulatok ismétlődnek bennem, egészen olyan apróságokig, mint hogy szeretem a hárászkendőt, vagy alázatosan lesimítva hordom a hajamat. Ott vannak a képen a keleties vonású magyarfenesi szénagyűjtő nők: az arcuk csupasz a déli verőfényben, a hajuk kendő alatt vagy szigorú lófarokban. Sokuknak már a nevét sem lehetne kideríteni, de bennem vannak, mozognak velem, mint lepedőben a kísértetek.
Hányfelé ágazik egy családfa, hány történetet, hányféle embert mutat – a ridegség vagy a győzedelmes szeretet regényes meséjét, a vak szigor traumáit és az akolmeleg összefogás megnyugtató erejét, nehézségeket és váratlan csodákat. Történeteket, amelyekkel boldogan azonosulok, és bűnöket, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből.
Órákon át olvastam a könyvét – izgalmas volt, fájdalmas, éles. Csodálkoztam és mosolyogtam, de sírtam is, a számat harapva a tehetetlen haragtól. Szinte mindenki halott már, nem lehet segíteni, nem lehet megváltoztatni semmit. Nem lehet visszaadni nekik azt sem, amit a huszadik század, ez a szűk homlokú, vérszomjas tábornok elzabrált. Az emlékezés éles fényében, a tisztázás szándékának kutató reflektorsugarában állnak a nagyszüleim, dédszüleim, és hunyorogva figyelik, hogy mit kezdek az életükről való tudással.
Szépen ír édesanyám, odafigyel a részletekre: apró megfigyeléseket, emlékfoszlányokat rögzít, amelyeket a történelem nem ismer, ám a családi elbeszéléseknek és legendáknak fontos elemei. Két világháború prédálta végig a közvetlen őseim történetét, határok és rendszerek változtak, és mégis: a gyermekkor apró emlékei és titkai legalább annyira meghatározzák a családok sorsát, mint a bombázások és a diktatúrák. Ezeket a kinagyított pillanatokat érzem a legközelebb magamhoz: nemcsak olvasói, de írói szemmel is izgalmasak, és olyan intenzíven átélhetők, mintha saját emlékek volnának.
Láttam egy jelenetet, nem hagy nyugodni, és azóta a családról való gondolkodásomnak egyik talpköve. Írni akartam belőle valamit, felhasználni, de túl nyers, túl elemi ahhoz, hogy képzeletemmel megszínesítsem
Tél volt? Ősz volt éppen? A részletek elmosódnak, csak a történet gerince látszik már. Legyen akkor tél, verőfényes vasárnap délelőtt. A kétéves fiammal zötyögünk a trolin a Liget felé. Egy család utazik velünk, szépek, rokonszenvesek: a törékeny, szőke kontyos, nagyon fiatal mama két kisiskolás lányával, mellén kendőbe kötve az egészen pici baba. A fiús arcú, erősen borostás férj morcos, álmosnak vagy másnaposnak látszik, mégis nyugalmat, biztonságot sugároznak így együtt. Nem szólnak, néznek ki az ablakon, de amikor a liget szélén leszállnak, az apa gyöngéden leemeli a magas lépcsőről a lányokat, aztán indul előre. Én is lesegítem a fiamat, bóklászni kezdünk a fák közt. Már jóideje sétálgatunk csendben, amikor egyszerre öblös üvöltés harsan – egy férfi ordít, dühösen, fájdalmasan, kétségbeesetten: „Hagyjatok békén! Nem értitek? Hagyjatok végre békén!”
Felkapom a fejem. A hang annyira agresszív, hogy egy pillanatig magam is megrémülök. Visszhangzik az út, megrezzennek a kopasz fák. Az előbbi apa kiabált, már csak a hátát látni, sebesen és elszántan távolodik, kicsi, messzi figura a sötét törzsek sorfala közti keskeny úton. A két kislány leszegett fejjel, behúzott vállal, de elemi bizalommal követi. Az anya szorítja a kezüket, megy az ura után, pár lépés biztonságos távolságot tartva, megy görnyedt elszántsággal, mintha zsinóron húznák, s akár a batyut, viszi magán a legkisebb gyermeket, aki végigalussza az egészet, neki csak az anyja szapora szívdobogása a fontos, az apja mennydörgését meg se hallja.
Nézem őket és ott megyek velük én is, át a hosszú fasoron, ki tudja, meddig. Ott megyek az apával, aki most legszívesebben köveket szedne a földről fekete haragjában, úgy zavarná el őket magától, mint a kutyákat, mert nincs egy pillanat nyugta, nincs menedéke a nyüzsgő-mozgó és már csak puszta létükkel is provokáló, csillogó szemű kicsi nőktől, koloncként lógnak a nyakában, erejét szívják, idejét vesztik, idegét őrlik, rést se hagynak a szabadságának. Rohan hosszú, keserű léptekkel, zihálva szedi a levegőt, és nem néz hátra, mert tudja, hogy úgyis ott jönnek mögötte. Legalább, amíg utolérik, addig egyedül van, addig is levegőt vehet, nézhet, élhet. Elszántan és magányosan. És ott megyek a nőkkel, akik lépkednek a nyomában, mert nem tehetnek másként. Követik a vakszeretet parancsát, és követik azt, aki fogja-emeli és szereti őket, és akit a vesztes tapasztalatával, de a titkos győztes biztos öntudatával megértenek – és sajnálnak. Makacs kitartásuk nem azt üzeni: ne menj el, hanem azt: úgysem tudsz elmenni.
Erős a szeretet, mint a halál. Csak most, ahogy megint átélem és belélegzem a jelenet megválthatatlan fájdalmát, csak most jutnak eszembe a haragos Szilágyi Domokos szavai: „Nem erre születtem, élet elvtárs, pelenkából mosni a szart – tizenhat éves csodálatosságom nem ezt, nem amazt: mindent akart!” És ugyanakkor ott látom magam előtt azt a gyöngéd kis rajzot a költő egyik leveléből, ahogy pálcikaember-formában lerajzolta a csecsemő fiát, az „őrgrófot”, amint előre-hátra ringatja magát négykézláb – biztosan hosszan figyelte a gyereket, ha ilyen alaposan követte a fejlődését.
Ide tartozik-e, hogy Szilágyi Domokos besúgó volt? Nekem idetartozik, most már végképpen, mert kamaszkorom holtában is imádott öngyilkos költője, akihez verset írtam, és akitől mesterséget tanultam, egyszerre volt az apám és a szerelmem tizenöt évesen. Az apámat, a szerelmemet látom most gyengének, kiszolgáltatottnak, megtörtnek, olyannak, aki alattomossá, sőt veszélyessé lesz megalkuvóvá zsarolt, sarokba szorított, eleve vesztes helyzetében. Ő mindent akart, és semmit sem kapott meg – és még csak nem is tábornokok, hanem pitiánerül bürokrata tartótiszt-elvtársak tették tönkre az életét, elrabolva tőle ifjúságot, tisztaságot, hitet, életet, és legvégül a legendát is. Most ott megy görnyedten a kárhozottak alvilági fasorában, én meg biztos távolságban megyek utána, követem, olvasom, szeretem, nem menekülhet. Ez is az én saját virtuális családtörténetem.
Másik jelenet. Megyek a kihalt belvárosi utcán. Messziről látom, hogy egy telefonfülkében zilált hajú, görnyedt tartású nő áll, beszorulva, belekucorodva az alig egyembernyi térbe, és szorongatja a kagylót. Hangosan beszél, szinte sírva. Hadarva kérdez, rövideket hallgat, kiabál megint. Aztán egyszerre csak felcsap a hangja, hisztérikusan üvölteni kezd: „Akkor menj, vidd a pénzt a kurvádnak, ne is lássalak!” A végét már az utcának ordítja, öblösen visszhangzanak a kapualjak, megrezzennek a csukott ablakok. Szinte látom, ahogy ide-oda csapódik a házfalak közt a csapdába esett hang, és mire visszanézek, a fülkében már nem áll senki, csak az otthagyott telefonkagyló himbálózik holtan a kötelén, jobbra, balra, jobbra, balra, kicsiket rándulva közben. A nő eltűnt. A telefon másik végén most is magyarázkodik valaki, hideg, tárgyilagos hangon, értsd meg, nincs mit szeretni rajtad. Nem akasztom vissza a kagylót. Hadd beszéljen.
– Ha nem hagyjátok abba – kiáltja a fiam a tapadókorongos íjjal a kezében –, lelőlek benneteket! – Tapintható az indulata: érzem a vére iramodásán, ahogy a csuklóját fogva vezetem magam mellett. Nem is figyeltem rá, épp azon vitatkoztunk emelt hangon, hogy érdemes volt-e ezt a harmadik játékot is megvenni ma, amikor amúgy sem férünk el a lakásban, és ebből a banális apróságból gyorsan a rend és rendetlenség témájába csapódunk bele, egyenesen a közepébe, és ahogy kezdenek villámlani az indulatok, ott a játékbolt előtti járdaszakaszon, egészen megfeledkezünk a gyermekről, aki döbbenten hallgatja, hogy a szűkösség gondolatától sarokba szorítva miket vágunk egymás fejéhez váratlanul. Csak jön velünk, mert húzom magammal, futva próbál lépést tartani, de aztán megelégeli, kócosan kiabálni kezd, és már feszíti is tehetetlen haragjában az új műanyag íjat, kis felborzolt tollú szerelemisten, mi pedig meglepetten hallgatunk el a vékony kiáltástól, és csak bámulunk, nahát, ő is itt van, vajon mitől ilyen ideges? Mit gondol, talán nem szeretjük egymást, vagy mi? Közben a kisbabánk rezzenetlen arccal alszik a babakocsiban. Ez is család.
Kezembe került egyszer egy emlékkönyv, egy anya adta a lányának, a lány pedig naplónak használta utána, és mindent leírt benne az akkor éppen nem túl ideális családjáról. Az anya ajánlást is írt az első oldalra, így hangzott: „Inkább befelé sírj, mint hogy valaha is megbánts másokat.”
Az elfojtásnak, a keserűségnek és a kényszerű alázatnak micsoda perspektíváit nyitja meg ez a mondat! Légy jó mindhalálig. Légy kedves, türelmes, nagyvonalú és odaadó. Tartsd oda a másik orcádat is, dobj vissza kenyérrel, ne ítélj, hogy ne ítéltessél. A nő köténye mindent eltakar, a családi gondokat nem illik kiteregetni. Légy szerető és alázatos leány, önfeláldozó anya és a családért élő-haló nagymama, és áldani fognak. Igen, igen. Ha az ember alázatra születne. De nézzük csak a csecsemőt, és rögtön megértjük, hogy önzésre születtünk, ebben nincs különbség fiúk és lányok között. Az alázatot keményen tanulni kell. De mindig csak befele sírni?
Vajon csak a nőket nevelik így, akartam volna kérdezni – de hát a gyerekeknél kezdődik az egész, és a férfiaknak még kevésbé szabad könnyezniük, különösen nyilvánosan. Csak kiabálniuk és haragudniuk szabad, harcolni, győzni, üvöltve magasba emelni a véres kardot. Előremenni egyedül a fasorban, hogy senki se lássa a sírást. A nők legalább panaszkodhatnak egymásnak. Két külön minta, külön csapda.
A tizenöt éves találkozóm előtt kaptam levelet egy régi osztálytársnőmtől, körkérdést írt nekünk, hogy szabadnak érezzük-e magunkat. Bátor kérdés. Nem, nem vagyok szabad, válaszoltam gondolkodás nélkül. Az anyák soha nem egészen szabadok. Ezen persze sokat vitatkozunk a férjemmel, aki inkább képes elvonatkoztatni az érzelmeitől Ha egy férfi az igazi hivatását követi és nem kényszerül megalázó kompromisszumokra, akkor ideális esetben a belső útján csak magának tartozik elszámolással – sem kívülről, sem belülről nem követel tőle többet senki. Én viszont most, kisgyerekes anyaként, úgy érzem, hogy az a szabadság, amely az érzelmek és a gondolkodás teljes függetlenségét jelenti, egy ideig elveszett számomra. Még örülhetek, hogy a történelem éppen nem állít olyan kemény döntések elé, mint az előző generációkat. Akinek kicsi gyereke van, az gyenge, az zsarolható. Nem csak magárért tartozik felelősséggel, nem önmaga. Nem csak önmaga.
Persze: szabadságomban áll szeretni. Ölelni. Kedvesnek lenni. Mosolyogni. Miért nem mosolyogsz? – kérdezi mindig a fiam, ha elfelhősödik az arcom. És tényleg: miért nem? Hiszen csak vissza kell mosolyognom rá – ez is szabadság. Ezek szerint szabad vagyok? Igazán szabad akkor lennék, ha nem félnék a haláltól – sem a sajátomtól, sem a másokétól. Ha elfogadnék mindent, ami jön. Ehhez sztoikus nyugalom kellene. Végtelen hit, vagy végtelen türelem az előítéletek nélküli megértéshez. Ha úgy érezhetném a világ teljességét, ahogy az anya hangolódik rá a gyereke örömére és haragjára.
Megérteni. Ha sikerül is a megértés, szabadságunkban áll-e vajon megbocsátani? Megbocsáthatunk-e önmagunknak, a családunknak, felelősek vagyunk-e az őseinkért hetedíziglen? Megbocsáthatunk-e a hazánknak, nemzetünknek? A történelem gyermekeiként lemoshatjuk-e édes szülőnk kezéről a vért? Valóban megbűnhődte már e nép, vagy bűnhődnünk kell még nemzedékeken át? És vajon a mi gyengeségünk és bűneink felülírják-e az ősökét? Lassan olvashatatlanná íródnak az egymásra írt betűk.
Volt egy diktátor, aki hosszú ideig megkeserítette az ország és a családom életét, és aki a sorsom alakulását is meghatározta. Apánk ő, tanultuk az iskolában, és retusált, hosszú pillás, kicsattanóan piros ajkú arcképe nézett le ránk minden osztályteremben. Az egész ország egy nagy család, mi pedig mindannyian nevelésre és gyámolításra szoruló gyermekei vagyunk a pártnak, hűségünkkel és életünkkel szolgáljuk. Mit csináltok, fiacskáim? – nyüszítette a diktátor felesége a fiatal katonáknak nyomorúságos kivégzésük előtt. A gyerekeik voltunk, belenyomorodva a hazugságaikba.
Nemrégen egy román újságban láttam viszont ezt a diktátort, szokatlan perspektívából. Nem a kép közepén, hanem a szélén állt: kicsi, szinte észrevétlen alak, csak az elmaradhatatlan lódenről és micisapkáról ismertem rá, mert az arcán nem a hivatalos ikonológiából megszokott gőgös, kicsit durcás atyai mindentudás látszott, hanem megdöbbenés, a karjait pedig tehetetlenül tárta széjjel. A tragikus bukaresti földrengés romjait szemlélte meg éppen, a harmincháromezer épületet összedöntő katasztrófa rombolásának nyomát.
Aznap éjszaka erről az emberről álmodtam. Beteg volt, elesett és öreg. Pizsamás, mezítlábas zsarnok. Nekem kellett őt cipelnem négykézláb a hátamon, ki tudja, miért és hová. Vonakodó hátasló, vittem lassan, kínlódva, utcákon és üres tereken át, hordtam az ólomnehéz pusztítás terhét. És egyszerre csak még ott, az álmomban megértettem, hogy egy abszurd dráma szereplője vagyok. Tudtam a címét: Istennél a bocsánat.
Halottak napján írom ezt, kétezerhatban. Sötét van és kitartóan szitál az áthatóan hideg eső, kioltja a temetői mécsesek erőlködő lángját. Nem ihatnak tüzet a halottak, akik tömegben is magányosan menetelnek a fénytelen, végtelen fasorokban. De közben itt benn, a langyos lámpavilágnál, a két szoba-konyhában ez az állandó dobogás – játszanak a fiaim. A kicsi négykézláb iparít a játékok felé, ajtókat nyitogat, könyveket és kazettákat cibál le, kísérletezik a súrlódással, a gravitációval és az árnyékokkal, felkapaszkodik a bútorokra, lalalázva ringatja magát, fülig ér a szája. A nagyobbik fiú kuckót épít, aztán elmélyülten rajzol és lelkesen magyaráz, mesél, épületeket és gépeket tervez, rettenetesen fontos dolgokról értekezik, aztán arról érdeklődik várakozó izgalommal, hogy vajon az Angyal felesége-e a Mikulásnak.
Élők napja, halottak napja, benn a bárány, künn a farkas – fekete estében messzevilágló nyugalom, a család melege. Behívnám a holtakat az idő sötét fasorából, hogy melegedjenek egy kicsit a fényünknél – de félek. Elég-e ennyi meleg annyi rengeteg hideg ellen?
Biztos, hogy nem. Gyertyát gyújtok hát nekik, égjen. Költözzenek a lángba, és világítsanak nekünk. A távolabbi ősöknek már a nevét sem tudni, de úgy vannak velünk itt a szobában, mint a gyertyafény, ami a kanóctól a legtávolabbi sarkokig elér. Benne vannak a gyermekeim mozdulataiban, nézésében, mosolyában. Bevilágítják, amit látok, de őket nem látni már.

Forrás szerző FB-oldala