(Levelek New Yorkból)

A szerző felvétele

Álmosan morgott a Q22-es busz a Beach bulevárdon, kinn már jócskán esteledett, de persze, a tobzódó kánikulában nem sietett senki nyugovóra térni a befülledt lakásokba. Vagy a házak lépcsőin ücsörögtek, vagy a boltok utcára eső fényében élték társadalmi életüket. Akár le is szállhattam volna. És úgy hatott volna, mintha éppen oda akartam volna menni. De nem húztam meg a leszállásjelző zsineget sem időben, meg nem is éreztem, hogy éppen ott le akarok szállni. Ezek a zsinegek is…

Még a tömegközlekedés hőskorában vezették be. Ott fityegnek az egész busz hosszában az ablakok felett. Sok helyen kirángatva a helyükből. Az embernek fel kell kapaszkodni, áthajolni a székeken ülőkön és megrántani, s akkor a sofőr előtt kigyullad a piros lámpa – valaki leszállni óhajt. A nagy modernizálással a zsinegeket az újabb buszokon aztán gombokra meg érintőszalagokra cserélték, de vagy nem válhatott be, vagy csak nosztalgiáznak a buszgyártók, vagy csak valaki nagyobb összeget kapott jutalék gyanánt, amiért újra felfedezte a rángatós jelzőt, de most a legújabb modelleken megint zsinegek vannak. Sárgák. Ami lehet ugyan az irígység színe is, de az asztrológusok szerint jobbára a szereteté. Ki mit hisz, maga dolga, a zsineg akkor is sárga, és ott fityeg, ha az ember le akarna szállni.
Kinézek az ablakon. Az egyik bolt előtt egy kisebb csoport. Család is lehet. Nem ritka ezeknél ekkora létszámban az sem. Jobbára kóricálnak vidáman, együtt, sokszor az az ember érzése: céltalanul. És mégis mindig nagyon elszántan, céltudatosan haladnak. Emezek épp nem mentek semerre, a bolt előtt álltak, és bentről rájuk esett a fény. Szerencse, hogy esett, különben nem láttuk volna őket, New Yorkban nem bántak sosem bőkezűen a közvilágítással, pedig Edison papa annak idején Manhattanben tréningezett ezügyben. New York nem a közvilágítástól a fények városa, hanem az utcai reklámoktól. Márpedig a Rockawayn nem hemzsegnek a puccos reklámok. Itt legfennebb a lottót hirdetik színes fénybetűkkel, egyebet nem nagyon van értelme, szegények ittenség az emberek a puccos reklámokhoz. A csoport egyik tagja egy idősebb fekete férfi járókeretnek támaszkodik, szemben vele egy vastag ajkú asszony, aki – valószínüleg – torkaszakadtából kiabál neki, miközben szélesen, és karmestereket megszégyenítő intenzitással gesztikulál. Azért mondom, hogy valószínüleg, mivel én nem hallottam a buszról, csak láttam, amint a félkörben álló seggen alulra tolt gatyával orrturkálva ácsorgó suhancok szeme láttára a nő előadja a nagymonológot, amit minden bizonnyal a sok alacsony költségvetésű amerikai film alapos szemrevételezése során szívott magába – minden egyebekkel -, és időnként a ridiküljével megcsapkodja a járókeretes magatehetetlen fejét. Rendező ilyet nem tud rendezni. Csak a pillanat sodra. A hév, ami ezekben a feketékben jócskán megvan s a hajlam a szereplésre. Gondoltam is, hogy nem jó olyan helyen leszállni a buszról, ahol járókeretes férfiemberek fejét időnként ridiküllel csapkodják meg, mert milyen hely már az ilyen?… Hagytam magam eltávolodni ettől a színtértől, és aztán rántottam egyet a zsinegen. A busz hörögve kipöfög magából, és duruzsolva tovább döcög, míg eltűnik az estében. Az átszállásig van időm. Ebben az időben már csak ritkásan mennek a város felé a buszok. Csak a sarki fűszeres és a Kerry Hills Pub van nyitva. Igaz is, minek lenne nyitva a bank, a kisállatkereskedés vagy Joseph A. Otton adóvisszaigénylési- és szakszerű könyvelői irodája, hiszen vasárnap este röviddel éjfél előtt senki sem akarna kamathozamokról érdeklődni, sürgősen aranyhörcsögöt vásárolni vagy adót visszaigényelni. Fűszerre meg nem volt szükségem, így Kerry Hillshez léptem be. Fogalmam sincs, ki az illető, akiről ezt a hangulatosnak is kevés túlzással nevezhető helyiséget mai nevén szólítják, és jegyzik, de a becses személynek minden bizonnyal szoros kötődései lehettek az ír nemzethez és az ivászat zökkenőmentes lebonyolításához is, mivel nagy betűkkel díszelgett a neve a zölden villódzó lóherék társaságában a cégéren.
Odabenn meghitt hangulat van, amit legprecízebben a kérődzés jámbor tevékenységével tudnék érzékletesen körbeírni. Fenn egy sarokban megy a tévé. Kosárlabda. Hang nélkül. Alatta középkorú nő. Oroszul cseveg egy hasonló korú férfival, már amennyiben az orosz nyelvű társalgásról akármennyi jóindulattal is azt lehet állítani, csevej. Nekem Irma néni négy teljes tanéven keresztül próbálta ezt a nyelvet kedvesebbé tenni, de minden igyekezetünk ellenére sem jártunk sikerrel az orosz nyelvtanulás hepehupás ösvényein. Viszont nyolcig a mai napig el tudok számolni. Akár gondolkodás nélkül. Ha nézem, nagy darab szőke nőről el bírom képzelni, hogy fiatalkorában a Szovjet Kommunista Párt aktív tagjaként egy moszkva melletti kisváros nagy irodájában tehénkedett egy írógép mellett, és izgalmas programokat szervezett a Vörös Lendület brigád kultúrcsoportja részére, amelynek az a Vászja volt a pártbizalmija, aki neki, Ljudmillának igencsak nagy előszeretettel csapkodta a szelet a Kommunista Ifjak nyári építőtáboraiban. Ha anyám itt lenne, ő még azt is hozzátenné, hogy a nő akkoriban valószínűleg nagyon szép lehetett, mert a ruszki csajok mind szép vonásokkal rendelkeznek, tenné hozzá. Ezt többek közt egyetlen a Szovjetúnióban tett kirándulásának tapasztalatai mondatják vele, amelynek során vakutáskát és „kocmoc” (Kozmosz) márkájú, sok drága rubelért vett konyhai robotot hozott volna haza, ha azt a vámon „bizonyos okoknál fogva” vissza nem tartják a botosani-i országőreink. Így aztán sosem lett szovjet konyharobotunk, bennem is csak egy Mikrobira emlékeztető szerkezet fantomképe maradt meg mind mai napig, hisz sosem tudtam elképzelni, milyen is lehet egy szovjet konyhai robot, ha nem olyan. Az orosz párt is szemmel láthatólag ugyancsak valamiféle buszvárás kényszerítette be a kocsmába. Kellenek is, nagyon hasznosak a buszvégállomásokon az ilyen helyek. S hát még ha metró végállomás is van!…
A másik asztalnál egy idősebb fekete úriember küzd a korsó sörrel, miután eltakarították előle a vacsora maradványait.
Megkapom én is a burgeremet a sörrel, és a pultos int:
– Reszelt sajt van az asztalon. Calvin, az úrnak add oda a parmezánt, ha már nem eszel! – szólt oda az asztalnál söröző férfira.
– Ne strapálja magát, Calvin, majd én elveszem, köszönöm! – és odalépek az asztalhoz.
– Üljön is le az úr, ha már a parmezsán így összeboronált bennünket. Úgyse gyakran fordul itt meg ilyen fenszi ember – invitált kedélyeskedve.
– Fenszi?
– Az hát. Maga a városból jött.
– Ez is a város.
– Ne röhögtessen itt engemet, mert a sör cigányútra szalad… Tudja, mikor jártam én a városban utoljára? Jamaicán… Amikor a hajtásimat felújítottam, és kellett az adókártyám. Én meg elvesztettem. Kitalálhatnának valamit már. Az a vacak kartondarab nem tart ki egy életen. Főleg, ha az ember éli is azt! Manhattanben meg voltunk egyszer a családdal vagy hat éve. Hogy lerombolták az Ikreket, ember! … Gondolom, maga sűrjebben fordul elő ottanság.
– Nagyjából naponta.
– És építenek végre új tornyokat?
– Hol fontos ez magának, ha nem is jár oda megnézni őket?
– Nem kell azokat nézegetni. Itt a nemzet büszkeségéről beszélünk, uram. Amerikát térdre kényszerítették gazemberek. Nem szabad hagyni. Farkasszemet kapnak. Tornyok kellenek.
– Mondja, Calvin, szokta maga a lábát felrakni?
– He?!
– Csak kérdem. Az asztalra.
– Megesik. Bár mostanában már nem bírom annyira megemelni. Hanem hallja, maga valami csudabogár, én azt gondolom.
– Mivel szolgáltam rá a hízelgő véleményére?
– Maga mindent lefényképez?
– Ó, dehogyis. Csak a pillanatokat.
– Mindet?!
– Amelyiknek hangulata van.
– Tűzoltó bál van. Ott volt?
– A kis emlékparkban a 116. utca végében, az öbölnél? Ott is voltam. No, látja Calvin, Manhattan onnan is látszik. Meg a tornyok is.
– Nem sokra megyünk vele. Ha párás az idő vagy borult, csak a víz van. Amerre a szem ellát. Messze az ide.
– Az is a maga városa.
– Melyik a magáé?
– Most ez.
– És aztán…? Már ha meg nem sértem.
– Miért gondolják maguk, amerikaiak, hogy valaki megsértődik, ha a nemzetiségét kérdik?
– Ez itt Babilon. Bibliát olvasott, nem?… Tudja, itt nem nagyon illik beleavatkozni és firtatni, valaki kiféle-miféle. De ha akarja, mindenki elmondhatja. Szóval? Hol a hely, amit hazájának hív?
– A hegyek ölelésében. Kies, sík mezőkön, dombokon. Kiszakítva innen is, onnan is, szép emberekkel. Magyar a családom. – mondom.
– Van itt egy lengyel. Tűzoltó. Kozinsky. Jóravaló emberek. Maguk is olyasfélék.
– Olyasfélék. Csak magyarul.
– Tudtam én, hogy valami messziről jött ember maga. Az akcentusa nem itt fejlődött ki. Szóval magyarországi…
– Romániát mondom hazámnak.
– Na, még hogy ezt is megcifrázza!
– Hallott már Transzilvániáról?
– Hacsak nem a kísértetek kapcsán…
– Vámpírok. – nevettem fel.
– Az lesz az! Dracula! …
– Persze, az csak legenda. A pontosítás végett kérdeztem, hallott-e róla. Ott születtem én.
– Na, szép hely lehet… – töprengett el beszélgetőtársam, és nem tudtam eldönteni, mennyi a pejoratív tartalma a megjegyzésének.
– Gyönyörű. Vagy egyszer menjen, és nézze meg.
– Itt ez az orosz meg a felesége… látja?
– Ljudmilla?
– Ismeri?… Nem Ljudmilla. Fene se emlékszik már a nevére. Ezek is rendes emberek. De mások ezek is. Hasonlítanak kicsit ránk, feketékre. Nagyon szomorúak tudnak lenni, és olyankor ülnek, és nézik a tengert, vagy énekelnek. Meg isznak olyankor, ha szomorúak. És akkor is, ha vidámak.
– Ismerős…
– Lakik itt egy ír is, Fitzpatrick. Az ha iszik, úgy kivörösösik, hogy félni kell, megüti-e a gutta. De azért iszik, nem kíméli magát.

Egy fiatal fekete lány lép be. Üdítőt rendel, és a telefonja társaságában a szomszédos asztalhoz billeg. A ruhája hófehéren világítja meg bőrét, és éppencsak annyira elég, hogy elrejtse a fehérneműt. Megáll a szék mellett, és fehér papírzsebkendőket húz elő egyenként egy csomagból, és leteríti a szék ülőkéjét. Ljudmilla abbahagyja a társalgást, és kitartó tekintettel követi a lány minden mozdulatát, amíg az le nem ül és bele nem mélyül az sms-viharba, amibe már ideérkezte előtt belekeveredhetett.

– Na, látja, az ilyent nem szeretem! Itt tisztaság van. Koszosak vagyunk mi?… -dohogott halkan morogva Calvin – Ez még AZT is szalvétával fogja meg – nevetett fel rosszmájúan.
Ljudmilla oroszul kommentálja az esetet, majd a csinos cipőből kibuggyanó húsos lábát maga alá húzva, visszafordul asztaltársaságához, és az imént levegőben hagyott – minden jel szerint módfelett érdekfeszítő – történetnek a végére járjon, mire a busz megjön.
– Ezek nem a városi buszt várják, mint maga, hanem, amelyik a sziget másik végére visz.
– Huszonkettest? Abból elment pár, amióta itt ülünk.
– Attól ők még várhatják. Ki szólhat abba bele? Mindig mondom is, hogy olyan rövid ez az élet, hogy az ember, amikor vár valamit, hadd várhasson kedvére.
– Van benne igazsága, bár ha rövid az élet…

Kicsapódik az ajtó. Beömlik a nedves felfőtt levegő az utcáról. A kocsmáros sietve zárja be:
– A széllökések. Rúgdos a tenger.
– Egy kis esőt hozna! – hörböli fel utolsó korty sörét Calvin.
– Vagy csak enyhülést – törli meg homlokát Ljudmilla párja.
– Megjött az utolsó ötvenhármas. Most húz be a végállomáshoz. Jobb, ha indul, bár az istenért sem sürgetném. Messze ide a város… – odaszól a fehér ruhásnak is:
– Kisasszony, a busz…

Frissítő hűvös van a buszon. A lány kimért mozdulatokkal leteregeti a zsebkendőket a székre, és visszakeveredik az sms-csatába. Az ablaknak dőlve szánom rá magam egy tömegkölekedési szundira – egy ekkora városban az ember gyorsan megszokja, hogy minden percet intenzíven kell kihasználni. A maszatos ablakon át még látom Ljudmilláékat felkapaszkodni a Far Rockaway irányába induló Q22-re. Calvin pedig a kocsmaajtóból még visszatér a kocsmárossal parolázva, hogy egy sörrel tegyen pontot erre a csendes vasárnap estére.

New York, 2011. július 25-26.

1. Gergely Tamás:
   2011. július 27. 09:03

   Nekünk egy szovjet porszívónk volt. Szputnyik. Nem Szputyik, a nevét elfeletettem, de arra határozottan emlékszem, hogy a teste zöld, halványzöld.

2. Rozek Enikô:
   2011. július 27. 13:02

   Azért jó tudni,hogy az emberek mégis hallottak Erdélyrôl,akkor is ha csak kísértetek,vámpírok legendáinak kapcsán is.:)
   De tényleg,a vámpírok valóban léteztek?És itt nem Draculára értem.(Vámpírnaplók)

3. Cseke Gábor:
   2011. július 27. 13:25

   Persze, de az lehet, hogy nem pont így hívták őket. És lehet, hogy nem vérrel táplálkoztak, hanem velővel. Vagy valami egyébbel. Minden létezik, amit egyszer az ember kitalál. A griffmadarat is milyen jól kigondolta Petőfi, aztán már csak olvasni kell róla s ott áll a szemünk előtt…

4. Gergely Tamás:
   2011. július 27. 14:42

   Én viszont ettem gránátalmát

5. Art:
   2011. július 27. 19:13

   Én meg csengõ barackot, szóló szõlõt…

6. Gergely Tamás:
   2011. július 28. 14:29

   De nem Bronxban… Van ott az is van? MIndenestre megdöbbentõ a nag különbség Manhattan és a külsõ városrészek között, Svédországban nincs ilyen.

7. Art:
   2011. július 30. 10:13

   Bronx? Hogyan kerül itt képbe Bronx?… Nem szeretem Bronxot, s nem is járok ott, ha nem függ az életem tőle (és nem) – mert Bronx Bukarest lerobbant negyedeire emlékeztet…

   Ami a különbségeket illeti, itt hatalmas szakadékok kezdenek lenni már utcán belül is… És igen, ezek megdöbbentő méretűek kezdenek lenni…