Kapaszkodom egy alig talpszélességű sziklaösvényen,
meg-megcsúszik lábam, de helyrebillenek,
jobbról-balról beláthatatlan sziklamélység,
vastagon bodorodó fehér köd előttem, mögöttem,
akárha tejben úsznék, csak fejem bukkan ki belőle-
négykézlábra ereszkedem, kezemmel próbálom ki
az orrom előtti köveket s csak azután lépek-
ha megcsúsznék hirtelen, ha pillanatra elszédülnék…..
de most csak a csúcsra gondolok:
hol lehet, meddig kell még felhorzsolt tenyérrel,
dagadt bokával egyensúlyoznom,
lucskos már ingem, viharkabátom az izzadságtól,
vagy talán a rámcsapódó ködtől, de olyan mindegy az most…..
Elfogy a hágó nagykésőre, már csak az ég fölöttem,
ott vagyok (el sem hiszem) a legmagasabb szirten,
köd sehol, mintha valami istenség tölcsér-torka szívta volna fel,
s ott van mindenütt a derékig, talpig érő,
sosemlátott tisztaságú kék-
lenn a mélyben –tünik, hogy csak kartávolságra-
tenyérnyi zöld pázsit(impresszionosta festményeken látni ilyent)
s legelésző zergenyáj:
épp csak felpillantanak rám, valami túlerő biztonságából
s esznek tovább.
Nem, nem álom volt,
ott jártam a Bucșoiu csipkéin,
valamikor a serdülőkor innenső határán,
mikor a zöld még zöld volt
s nem ismertem a félelmet,
mikor a szabadságot nem álmodni kellett.
Éltem.

Forrás szerző  FB-oldala