Szerkesztő: Nászta Katalin

KÁNTOR LAJOS irodalomtörténész
Kolozsvár 1937. augusztus 7. – Kolozsvár 2017. július 22.

Irodalomtörténészek? Valljuk be, nem őket szoktuk olvasni. Még maguk az alkotók sem velük kezdik a napot. Sőt, inkább lázadnának, háborognának a besorolások, minősítések ellen, miközben úgy szomjaznak rá, mint vízre a zarándok a sivatagban. Mert kell az iránytű, ami megmutatja, merre az oázis. Szükségünk van ítészekre. Akik utánanéznek, felmérnek, átlátnak, rendszereznek és értékelnek. Mert rangsoroltatni akarjuk magunkat. Nem feltétlenül a büszkeség, hanem az értékelés végett, hogy akárcsak az aranyat, felbecsüljék alkotásainkat. Senki nem akar bóvli lenni. Ha piac is a kultúra, értéket szeretnénk képviselni, már csak magunk miatt is.
Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténészre számítani lehetett ezen a téren. Nem volt tévedhetetlen, erre a címre nem is tartott igényt, annál bölcsebb volt. Viszont a művészet berkein belül az elitet képviselte, azt a művészi értékrendet, ami alá nem adhatja, aki valóban időtálló, színvonalas műveket akar létrehozni. És úgy tette ezt, hogy nem vált elefántcsonttorony-lakóvá, sőt, minduntalan kilépett a megszokott tetszésindexek alól és körülnézett a művészeti élet aktuális berkeiben. Irodalomban, képzőművészetben, színházban – széles skálán.
Másfelől Kántor Lajos az, aki nem menekült sehova. Nem hagyta el szülőföldjét, szülővárosát, Kolozsvárt, Erdély szellemi fővárosát. A föl nem adható várost „soha föl nem adván” – a ’37-ben született író, már 16 évesen (ekkor jelentek meg első kritikái az Utunkban) elkezdte feltérképezni, megérteni, befogadni, értelmezni – őrizni. És tette ezt szívós becsülettel 2017. július 22-ig, amikor pályafutása befejeződött. Igazán csak ezután tudjuk majd egészében megismerni, mit is tett az erdélyi magyar, a magyar-magyar és a világban-magyarnak megmaradó, de a szó legtágasabb értelmében nemzetközi, szabad művészet megőrzéséért. Irodalomtörténész, aki a jelent, a közelmúltat, a belátható jövőt olyan intenzitással, kitartó kutatással és szenvedéllyel próbálta és fogta is át sikeresen, ami doyenjévé tette-avatta szellemi kortársainak. Ha csak a wikipédián elolvassuk felsorolt művei listáját, elképesztő az a hatalmas munkabírás, amivel utolsó leheletéig dolgozott.
Kevés, sőt, illetéktelen vagyok ahhoz, hogy őt bármilyen módon megítéljem, minősítsem, még csak kísérletet sem teszek erre. Viszont annyit, amennyivel az én indulásomhoz, fejlődésemhez, ízlésem alakulásához hozzájárult – el kell mondanom. Példaértékűnek tartottam azt a részrehajlás nélküli, józan ítélőképességet, amivel vizsgálni tudta írásának tárgyát. Lehetett bízni a véleményében, rangot jelentett akár irodalom-, akár színházkritikája. Én eme utóbbiakat olvastam gyakrabban, bár mindig oda kellett figyelni a költészetben, irodalomban, képzőművészetben, a társadalom kulturális életének más vonatkozásaiban megírt cikkeire is. Volt benne egy olyan plusz kíváncsiság, amivel életkorát meghazudtolva a legavantgárdabb, legmerészebb művészi kísérleteket is kész volt befogadni minden előítélet nélkül. Gyakran fiatalokat megszégyenítő módon vállalta tetszését, ez végig a korszerűség színpadán tartotta, anélkül hogy a biztos alapokat feladta volna. Előfordult, hogy csak néztem utána, hova képes szárnyalni lelkesedésben egyik-másik színházi bemutató kapcsán. Ember maradt az embertelen körülmények dacára is. Felkutatott mindent azon költők, értelmiségiek szellemi megmentésének, megvédésének érdekében, megérteni akarásában, akiknek valamiképp nem sikerült annyira fényesen a helytállás.
Bevallhatjuk, irodalomtörténészek, filozófusok, hasonló beállítottságú emberek olvashatják könyveit, hiszen nagyon tudományosak, nagyon szárazak a lektűrhöz szokott olvasóknak. Mégis, az én történelmem felfedezésének izgalmával olvastam nem egy újabban megjelent művét, mint a „Domokos Géza kockázatai”-t, amiben egy barátság történetét írja meg, leltározza, levelekkel tűzdelve, számunkra is betekintést nyújtva kettőjük személyes barátságába, s akikkel egyazon szellemi elnyomás alatt éltem én is. Vagy ilyen a „Konglomerát (Erdély)” c. kötete, amiben átfogó levéltári kutatások alapján összegzi három, őt igen meghatározó személyiség– Szabédi László, Gaál Gábor, Szilágyi Domokos – gondolkodását a lét nagy kérdéseivel kapcsolatban. De ide tartozik a „Titkosan-nyíltan” című kötet (Korunk-történetek a titkosszolgálatok működéséről) szerkesztése, Románia, Erdély közelmúltjából. A KORUNK társadalomtudományi folyóirat 1926-tól kiemelkedő fóruma volt Erdély kulturális régiója politika-történeti alakulásának. Ebbe a folyamatba Kántor Lajos 1965 januárjától kapcsolódhatott be, és nevéhez később nem csak a lap szerkesztése, de 1990-től a főszerkesztése is fűződik. Egy érdekes kiruccanás a fikciók – asszociációk – lírai vallomások világába a „F-elszámolás” c. kiskönyve – és hosszan sorolhatnám műveit.
Nyitott szemmel, szívvel figyelt a magyar kultúra világban elfoglalt helyére is. S ha volt is benne ellenérzés, neheztelés az elmenők miatt, nem éreztette. Életének utolsó évtizedeiben a Kolozsvár Társaság alelnöke, majd elnökeként a szétszóródott magyarok összefogásán, visszafogadásán dolgozott. Tanulmány, kritika, esszé, útirajz, próza műfajokban alkotott.
Kitüntetései számosak: az irodalomtudományok doktora, Pulitzer-emlékdíj 1992, Pro Literatura díj , Aranytoll 1997, József Attila díj 1998, Magyar Tudományos Akadémia doktora 2001, Széchenyi díj 2004, Látó nívódíj 2012,– MTA külső tagja 2013, Magyar örökség díj tulajdonosa 2015. Munkássága hatalmas kincs a magyar kultúra megismerésének és megőrzésnek szempontjából is.
(—)
*
(Nászta Katalin)