Szótlanul ballagunk az erdő felé. Ránk szakadt a nyár végi délutánok tikkadt tunyasága. Meleg a föld, éget a nap, és az álmos augusztus ott hűsöl az erdők árnyékában. Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenkedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.
De az ég könyörtelenül tiszta.
A dombvidéken vibrál a levegő, a tarlók szinte lángolnak, a szántásokról port kavar fel a forgószél, melyben kerengve járja boszorkánytáncát egypár szál szalma, széna meg egy árva madártoll.
Nem lesz itt egyhamar eső…
A rét közepén nádasér húzódik végig. A nádas még megvan, de az ér vizét ezer szomjas gyökér húzta ezerfelé. Fenekén ujjnyi repedések pókhálóznak, és a száradó sás között talán csak a róka lapul meg, ha nagyon elszórakozott a falusi tyúkólak táján, és itt érte a reggel.
Pedig nem is régen még vadkacsa leste itt a vízben nyüzsgő bogárnépet, nádiveréb kerepelt hajlongó nádszálakon, és piros lábú gólya-katonák mondtak végső szentenciát az ungnemzetség vörös hasú zenészeire.
Egy-két szárcsa is felnevelte itt az apróságokat, de aztán elmúltak a jó idők. Az öreg tőkés gácsért valami zöld kalapos siheder ledurrantotta, s a kis víz népe szorongva nézte a nagy madár lehanyatlását. Nagyot csobbant a víz, és a kacsanép apró gyöngyszemében a gyász meg a félelem vergődött.
A szép gácsér megremegett a vonaglásban, aztán bársonyos fejét szépen lehajtotta az apró hullámokra…
Este aztán, amikor a hold sarlója felült a nádbugák csúcsára, s az erdőből hűvös szellők jöttek beszélgetni a sással, a kacsák összeszedték fiaikat, és fordultak egyet a víz felett.
Sziszegtek a szárnyak, suhogtak a kifeszített tollak. Mind feljebb… feljebb, amíg csak valahol messze tompa csillogás nem ötlött a szemükbe. Ekkor aztán megindultak arrafelé.
Az erdőből rájuk kiabált az öreg bagoly, hogy mit csavarognak az éji órán. Parázsló tüzek felett repültek el, hol nyájak kolompja kondul néha-néha, és lappantyú szól a füzek csonka ágán.
A homályos tükör nőtt, fekete ködök gomolyogtak, mely aztán elnyelte a kacsanépet. Azóta üres az ér környéke.
Valaki majd csóvát dob bele, és akkor sziporkázva szállnak tüzes pernyecsillagok a magasságban, pattogva ég a tavalyi zsombék, és a lóherés felé baktató nyúl álmélkodva nézi a nagy világosságot.
Nem tart sokáig ez sem. Egymásra futnak az apró lángok, s addig marják egymást, amíg hamuba fúltan rájuk szakad a sötétség. A füst nem száll egy darabig, és tapogatva üli meg a völgyet, de hajnaltájon jön a harmat, és elalusznak az utolsó zsarátnokok is.
Lehet, hogy Ravaszdi reggel megint erre téved a faluból visszatérőben – hol valami ügyes-bajos dolgát volt eligazítani –, s akkor megtorpan az ismeretlen tájon. Az égés kesernyés szaga lappang a föld felett – már ez magában is gyanús –, de meg nem is érti az egészet… Nagy kerülővel ér az erdő alá. Még onnét is visszafordul. Fejét csóválja: hogy mi meg nem történik manapság!
Aztán új sarjak fakadnak a sárrá sűrűsödő vizekben, melyet felszív a nap, és elnyel a köd.
De most még áll a nádas.
Néha a rétek zsiványa, a rétihéja libben el mellette, hátha kiriad valami aprómadár, mely véres játékként csüngne a gyilkos karmok között. Hiába. Élettelenül állnak a nádvitézek, félrecsapott forgóval, marokra szorított fekete buzogánnyal, és csak egy kis szellő kellene, hogy összedugják fejüket: mosolyogva a héja túlbuzgóságán… Tudja ezt a héja is, de olyan kedves emlékek fűzik a kanyargó kis nádfolthoz, hogy nem hagyja ki – hátha… Miért is van itt ez a rongyos nádas, ha nincs benne semmi? Talán csak azért, hogy ha a szeptember új ereket fakaszt a kökörcsines lapályokon, legyen, ami utat mutat a tétova kis vizeknek:
– Erre, erre, kis híveim!
Hajladoznak majd a nádlovagok, összesimogatják hosszú szablyájukat, és meghajolnak a kis erek előtt, amelyek hűvös öleléssel szorítják magukhoz a karcsú legényeket. Akkor már az erdő koronás urai hangos szóval hívják légyottra a szelíd szarvasmenyecskéket, s az idei kölyökrókák megugatják a ködből felszálló holdat.
Messze álmok…
Ma még Augusztus úr hűsöl az erdő árnyékában, s csak akkor kanyarítja nyakába aszott tarisznyáját, ha a kökénybokrok gyümölcse hamvaskékre válik, a galagonyáé meg pirosra. Amikor egy hajnalon üzenetet hoznak a csókák, hogy útnak indult már lágy furulyaszóval, csengős szekéren az ősz dús keblű, elvirágzott asszonya: a bánatos Szeptember…
*
…Mikor aztán az első száraz gally elroppan a lábam alatt, elrepülnek az őszbe szálló gondolatok. Megbeszéljük, ki merre menjen. Nekem a régi csenevész vágás jut, ahol még nem lőttem semmit. Barátomnak a disznós sűrűségek. Indulás!
Jó cserkészutakon járok. Semmi. Átvágok a széles csapáson, egy kis hepehupás fenyves részre. Reményteljes tisztások, melyek pompás kis szorosokkal nyílnak egymásba. Ha valahol, hát itt kellene annak a jó baknak lenni! Minden új tisztás: új reménység, de csak – reménység.
Hallgatódzom. Alkonyodik.
Amint kinézek a mellettem levő kopasz oldalra, megdobban a szívem. Vörös folt mozog alant. Nagy üggyel-bajjal mozgok előre, hogy többet lássak. Egy róka. No, kár volt a nagy igyekezet – mérgelődöm, és bár máskor nem szoktam nyáron rókát lőni: ledurrantom. Egye meg a fene! Úgysincs itt őz, amit a lövés elriasztana.
Rókám felhemperedik. Lemegyek érte. Kölyök. Értéktelen, de azért nem hagyom el, hanem húzom magam után hazafelé.
Az eredmény – amire különben számítottam – egy tucat bolha, amelyek azonban nem csíptek, csak szerényen korzóztak a combomon. Úgy látszik, a rókavér ízletesebb.
Barátom már a teraszon búbánatoskodott, amikor a rókával bevonultam. Feltűnő csendes volt, amiből egy „rendesebb” hibázásra következtettem.
– Eltoltad? – kérdeztem, mire ő lemondóan legyintett. Majd utánatette:
– Bezony.
Ráment egy akkora disznó, mint egy zongora (ő mondta). Először a homályban szarvasnak nézte. Becserkészte hatvan lépésre, aztán oldalba lőtte – a disznó előtt álló hatalmas hangyabolyt, melyet nem vett előtte észre. Lövés után megindult az egész oldal.
Talán nyolc-tíz süldő rohant szanaszéjjel, melyek gyanútlanul turkáltak a magas gazban. Persze a nagy pukkanásra világgá mentek. Ez volt az eset a disznóval.
Baráti együttérzésem biztosítása után megvacsoráltunk, és készülődtünk az alváshoz. Ez a készülődés éjfélig tartott. Korán akartunk kelni, mégis elbeszélgettük az időt. Végül aztán kitettem a vekkert, beigazítván fél háromra, és nyugodalmas jó éjszakát kívánva elszenderedtünk.
Reggel fél háromkor undorítóan és kitartóan berregett az óra.
– Pista, nyisd ki az ablakot! – rendelkezett szeretetre méltó barátom a másfél méteres kanapéról.
– Sötét van még – ellenkeztem, és éreztem, hogy az álom karjai úgy ölelnek körül, mint anya a gyermekét. (Hogy szebb hasonlatot ne is mondjak.) Műhorkolásom azonban hiábavalónak bizonyult. Barátom megígérte, hogy drillingjéből kettőt a mennyezetbe lő, ha ki nem nyitom az ablakot, hát kinyitottam.
Szép csendesen esett az eső. Szürke ködök füstölögtek a völgyekben, és valahol álmosan füttyentett kettőt-hármat a feketerigó.
Eszembe jutott szolid kis gumitalpú vászoncipőm, mely pacallá változik pillanatok alatt, és fázósan kezdtem öltözködni. Barátom hamarosan elköszönt, és én is kibotorkáltam a térdig érő latyakba.
Szegény kis „Dorkóm” három lépés után bánatos szörcsögésre fakadt, hogy kénytelen voltam visszafordulni és levetni. Aztán találomra neki a Mánsz-tetőnek. Valami homályos ösztön után.
Meredek cserkészút, síkos, mint a korcsolyapálya. De csendesen lehet rajta járni. Elérem a helyet, hol tavaly egy jó bakot lőttem. Elmegyek a tavalyi darázsfészek mellett is. Csupa kedves emlék. De most szomorúan szitál az eső, hajladoznak a fenyők, egész kis felhőszakadást rögtönözve, átázott hubertuszom nem kis bánatára.
Itt a magasles. Innen pislogtam le tavaly pompás kis bakomra, bezzeg most nincs bak! Ebben a pillanatban – ahogy rágódva az emlékeken, elindulnék – kilép a nyiladékból egy bak. A másikban pedig már görnyedve csúszom egy szénaboglya fedezete alatt – áldott legyen a polányi gazda, aki ide rakta – a „bakom” elé.
Odaérve kidugom a fejem. A bak már elérte a nyiladék másik oldalát. Fejét már nem is látom. Újra lehúzódom, letörlöm puskám csövéről a célzást akadályozó kövér esőcseppeket, és – Szent Hubertusz, segíts! – arcomhoz szorított puskával emelkedem fel, a „bakom” pedig, mint egy rózsaszín, illetve sárga álom, becsúszik a sűrű skopáriumok közé.
Azt hittem, megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek. De nem nyílott meg. Egy-két egészen súlyos becsületsértést helyeztem el magamnak, és minden idegem megfeszítve csúsztam a hely felé, ahol a bak – haj, már nem a bakom! – beváltott. Semmi, semmi, semmi! Mint a kámfor.
Előttem száz lépésre egy keresztnyiladék. Megpróbálok elébe kerülni. Nagyon sivár vállalkozás. Mellig érő skopáriumbokrok között csúszom előre. Csupa víz vagyok már. Jobbra apró tisztások; a reménység tűhegynyi kis szikrája arra kormányoz…
Elérek egy kis benyílót. Lassan előre. Minden mozdulatot meggondolva. S a reménység kis szikrája lángra lobban. Ott áll a bakom a tisztás túlsó szélén. Most már nem tanakodtam. A fáradtságtól ugyan reszket a kezem, de megemberelem magam, és – élesen vág bele puskám csattanása az álmos hajnali csendbe.
Kidobom a patront, vállra vetem a puskát, és megindulok a bakom felé.
Szemei már zöldbe opálosodnak, amikor megnézem agancsát. Szép, gyöngyös, erős. Összekötöm lábait, aztán: „Magad uram, ha szolgád nincs.”
*
A felhők alacsonyan járnak. Az öregerdőben ködfátyolokat szőnek láthatatlan kezek, és messze hegyeken, völgyeken búcsúzik a nyár.
(1934)
**
Megjelent a Nimródban 1934. június 10-én. (Később 1971 szeptemberében, majd 1973. augusztusában is.)
Tartalmazzák az Öreg utakon (1941) és a Barangolások (1968) c. kötetek.
Emlékek címmel jelent meg a Tarka rét (1973), a Vadászatok erdőn, mezőn (1987) és a Vadászelbeszélések (2015) c. kötetekben.

Az illusztráció Sánta Gergely: Őzbak c. festménye

Forrás: Fekete István – írói oldal