TÓTH ISTVÁN: ESZMÉNYKÉPÜNK, PETŐFI

Mintegy hét évszázad óta, a Halotti Beszédtől és az Ómagyar Mária-siralomtól tudjuk nyomon követni írott (vagyis hivatásos) költészetünk fejlődését. Általában adott szempont az, hogy az irodalomnak is van gyermekkora és felnőtt kora, akárcsak az embernek. A középkori magyar írások idegen lényekhez, mintákhoz igazodtak, a szónoki beszédek például Ciceró okirataihoz, a lírai versek a Szent Írás himnuszaihoz, ritkábban Horatius költeményeihez, az elbeszélő költemények bibliai történetekhez, Vergilius vagy Homérosz himnuszaihoz alkalmazkodtak. A primitív népek cserekereskedelmére emlékeztetnek ezek a középkori szellemi állapotok. Ez a viszonylag elmaradt fejlődési fokozat mindaddig élt irodalmunkban, míg ki nem alakult a saját esztétikai értékrendje, vagyis amíg kénytelen volt középkori vagy ókori eszményképeket kölcsönözni. Ennek az állapotnak a XV. század reneszánsza vetett véget. Janus Pannonius élete már klasszikus értékű volt, s az 1400-as évek derekán, a latin nyelvű műfajokban kialakulhatott irodalmunk egységes esztétikai rendszere. Kevesen figyeltek fel Maghius Sebestyén 1513-as jelzésére, aki — tudomásom szerint először tudatosítja olvasóiban azt a rendkívüli eseményt, hogy végbement a magyar irodalom nagykorúsítása: „Azelőtt ócsárolni szoktam a természetet — írja Janus kötetét Szatmári György főkancellárnak ajánlva —, hogy nem anyánk, hanem mostohánk, mert még nem szült nekünk olyan költőt, aki fölérne Vergiliusszal, Ovidiusszal, Catullusszal s a többi régi poétával, vagy -legalább a nyomukba léphetnek.”
És itt jön az új korszakra vonatkozó megállapítása Magyi Sebestyén váradi költőnek: „Most már azonban más belátásra tértem, visszavonulót fúvok, s nemcsak nem ócsárolom a természetet, hanem inkább dicsérem és magasztalom, mert Janusban összegyűjtötte nekünk mindazt a bölcsességet és bájt, ami Vergiliusban, Ovidiusban, Catullusban és a többiekben megtalálható… tudásra érdemes… utánzásra méltó…“
Ez a fejlődési folyamat tehát végbement latin nyelvű költészetünkben, mert tudnunk kell, hogy 1848-ig két nyelvű: latin és magyar irodalmunk volt. De magyar nyelvű irodalmunkban Janushoz hasonló mintakép és esztétikai mérce nem létezett jó néhány száz esztendőn át. Ezt az űrt, hiányt csak Petőfi életműve tudta pótolni. Sem Balassi, sem Csokonai, sem Vörösmarty költészete nem tudott olyan egyetemes érvényű mintaképpé és mértékké válni, mint a Petőfié, így bízvást állíthatjuk, hogy Petőfi életműve körülbelül egy félévezredes irodalmi fejlődésnek a csúcsát jelenti.
Hogy ez a tüneményes gyorsasággal kibontakozó költészet, amelyet Petőfi neve fémjelez, miért válhatott egyetemes érvényű eszményképpé és értékmérővé? Ha nagyon röviden akarunk válaszolni, talán azért, mert az ő költészete épül a legszélesebb szintézisre, összefoglalásra. Valóban úgy tűnik, hogy Petőfinek minden addigi fejlődésről (a fent említett Csokonairól és Vörösmartyról is) nagyon megalapozott véleménye volt, de még az íratlan költészetről, a népköltészetről is. Mindez benne van a költészetében. És — ami valóságos csoda — mindezt az igen széles körű ismeretanyagot tökéletesen át tudta lényegíteni Petőfi-életművé. Vagyis — akárcsak Shakespeare, akit ő a teremtés felének nevezett — nemcsak a legtöbbet tudta elsajátítani kortársai közül, de egyben ő tudta a legtökéletesebben továbbfejleszteni személyiségének, egyéniségének megfelelően. És mindez anélkül ment végbe csodálatos életművében, hogy az alkotó elemek eredeti tendenciáját megsértette volna. Gondoljunk itt a népiességére, amely mindössze két év alatt diadalra vitte a romantika legfontosabb törekvését. Az ő népdalai nem olyanok, mint az íratlan népdalok, és mégis széltében-hosszában éneklik, vagyis „viszszanépiesedtek“. Miért történhetett meg mindez, hiszen ő tömörítette és még drámaibbá tette a népdalok légkörét? Mindezt azért tehette, mert megértette azt, hogy a magyar népdal leglényegesebb vonása a drámaiság, s így az általa végrehajtott fokozás nem hogy szembekerült volna népdalköltészetünk tendenciájával, hanem megerősítette azt. De ez a drámai fokozás találkozott a költő egyéniségével is, amely szinte minden érzelmi állapotot végletesen ki tudott élni. Tegyük hozzá rögtön, hogy az is beletartozik a nagy lírai tehetség adósságaiba, nem valamiféle ellentmondást rejt magában. Ami a költő demokratizmusát illeti, sokszor és sokan próbálták vulgárisan megközelíteni forradalmi költészetét, társadalmi szerepét. Bár szinte minden politikai kérdésről volt véleménye, távol állt tőle a napi politika gyakorlata. Sokkalta tisztább ember volt ő annál, hogysem választási manőverekkel éljen. Ezért nem választották meg képviselőnek, hiszen inkább őszintén bírálta választóit, mintsem hízelgéssel, olcsó népszerűséggel megszerezte volna a szavazatukat. Igaz, hogy minden lényeges társadalmi kérdésre válaszolt, de ezek a válaszok elvi-erkölcsi természetűek, távol korának politikai gyakorlatától. A forradalmár politikus legfőbb erényét a megvesztegethetetlen és tiszta jellemben látta, s ebben Saint-Just volt a példaképe.
Petőfi talán ezért is az az írónk, akinek a kötete — a Biblia mellett — szinte minden házban megtalálható. Ha aszerint értékelnénk az írókat, hogy mennyiben hatottak népük gondolatvilágára, kétségtelenül őt tartanánk a legnagyobb írónknak. Ha nagyon tömören akarnánk összegezni azt, amiben valamennyiünkre hatott, azt mondhatjuk, hogy Petőfi után másképpen fogjuk fel egymáshoz való viszonyunkat, mint őelőtte. Amióta ő volt, csak az egyenlőségre épülő vagy az egyenlőségre törekvő emberi kapcsolatokat ítéljük erkölcsösnek. És ez önmagában véve is rendkívüli jelentőségű, mert ezzel az alapelvvel forradalmasította értékítéletünk egész rendjét.
Aki szépen akar élni, ragaszkodjék Petőfi életelveihez, csakis olyan baráti és szerelmi kapcsolatokat és olyan munkaviszonyokat igyekezzék kiépíteni, amelyek kölcsönösen igénylik az egyenlőséget.

Népújság, 1991. február 8.
***
A BÉKA ÉS AZ ÖKÖR

Okörligethy Klotild nagyhírű fővárosi színésznő volt, egyike a leghíresebb énekesnőknek. Szezon vége felé járt az idő, és egy vidéki direktor meghívta vendégszerepelni. A nagy Okörligethy le is ment a vidéki városba, el is énekelte az első felvonást, de mivel egyetlenegy csokrot sem kapott, az előadás további részét lemondta. Hiába volt minden kérés. Az isteni nő nem akart tovább énekelni. Erre a direktor hamar határozott, beugratta a szerepbe a saját énekesnőjét.
A kis vidéki tehetség tovább is énekelte a partit, mégpedig folytonos taps között.
Ökörligethy a kulisszák mögött állt és a tapsok hallatára így szólt: — Nézzétek ezt a kis békát, engem akar utánozni.
Azzal megpukkadt a méregtől.

Színházi Hét, 1910/9.