Zsehránszky István beszélgetése Kiss J. Botond biológussal, volt államtitkárral

(Másféléves minisztériumi pályafutása alatt többször is találkoztunk, s e beszélgetésekből, gondolom kirajzolódik egy portré és egy helyzetkép. Az utóbbi lehangoló. Az előbbi? Jó, hogy a mai világban, az olcsójánosok paradicsomában akadnak még mások is.)

HÁROM ARANYELV

– Mivel érdemelte ki ezt a tisztséget? Tudomásunk szerint: eddig nem politizált.
– Államtitkári kinevezésem a Környezetügyi Főigazgatósághoz szakmai tevékenységem elismerése alapján történt. Több mint harminc éve, hogy a Duna-deltában dolgozom, amiből huszonöt éven át kutatóként, s öt évig a Duna-delta Bioszféra Rezervátum Adminisztrációjában tevékenykedtem. Több mint 120 cikket és szakdolgozatot közöltem, három könyvem jelent meg, a negyediket pedig most nyomtatják. Nem tartom magam politikusnak. Az én politikám: a KÖRNYEZETPOLITIKA. Azért vállaltam ezt a tisztséget, hogy ténylegesen hozzájáruljak a Környezet védelméhez, nemcsak az ország területének 2,5 százalékán, amekkora a volt munkahelyem hatóköre, hanem egész Romániában; hogy cselekvően közbeléphessek a természeti kincs, a biológiai és táji
sajátosságok megmentéséért.
– Beszélhetünk-e nálunk igazi környezetvédelemről? Vagy inkább tűzoltás az, amit csinálnak: védekezés a katasztrófák következményei, a környezeti ártalmak ellen? Nagybánya, Zalatna, Kiskapus, Marosújvár, a Neamt megyei erdők stb. tragédiája téteti fel velünk ezt a kérdést.
– Bár 1989-ig elhanyagolták, jelenleg tanulmányozzák a környezetvédelem valamennyi vonatkozását. Létrehozták a törvényes keretet, beleértve a környezetvédelmi törvényt, a vadkincsre vonatkozó jogszabályt, a Duna-delta Bioszféra Adminisztrációt szabályozót. Már csak egyetlen törvény van előkészületben, a biológiai szféra változatosságának védelmét szabályozó. Ha nem is tökéletes ez a törvényes keret, de létezik, tökéletesíthető. És főleg: alkalmazásra vár! Érvényt kell szerezni neki. Ebben az összefüggésben egész tevékenységem lényege azoknak akcióknak a véghezvitele, amelyek célja a környezeti törvények alkalmazása és tiszteletben tartása, oly módon, hogy nálunk is minden környezeti tényező: a víz, a levegő, a talaj és a biológiai szféra teljes változatosságában tényleges védelemben részesüljön.
– Említene néhány konkrét példát, olyan eseteket, amelyekben máris közbe kellett lépnie?
– Az éles kérdések rendszerint nehézségek formájában jelentkeznek Például megoldatlan a bukaresti háztartási hulladék, szemét tárolása Ki kellett szállnunk a helyszínre, a jelenlegi szemétgödörhöz, és ez a lépés hasznosnak bizonyult: a Bukaresti Környezetvédelmi Ügynökség szakértőivel, az alprefektus úrral s a kérdésben érintett más tényezőkkel együtt elemeztük a konkrét lehetőségeket, s megállapíthattuk a helyzet megoldásához vezető intézkedések sürgősségi sorrendjét. A másik nehéz probléma, amelyik azonnali közbelépést kívánt: a vadorzók brutális és rendkívül veszélyes ténykedése Konstanca, valamint Tulcea megye egyes zónáiban. Fel kellett hívnom a rendőrség figyelmét arra, hogy a vadkacsákat és a vadlibákat furadannal kezelt kukoricával vadásszák. Ez a méreg rendkívül ártalmas az ember számára is: megbetegíti azokat, akik a vadorzók által elejtett vadat fogyasztják. A Konstanca megyei rendőrfelügyelőség azonnal válaszolt: tetten ért négy Topraisar községi vadorzót, összesen 1 600 000 lej bírságot rótt ki rájuk, és az 1996. évi 103-as Törvény értelmében a bíróság előtt kell felelniük tettükért. Lelkiismeretbeli kötelességemnek tartom, hogy ezúttal is felhívjam mindenki figyelmét arra, hogy közveszélyt jelent a vadorzók által, mérgezett gabonával elejtett vadak fogyasztása.
– Milyen újabb szabályozásokra van szükség ahhoz, hogy hatékonyabba váljék a környezet és a lakosság védelme, a környezet károsítása elleni küzdelem?
– Említettem már, hogy Romániában megteremtették a környezetvédelemhez szükséges törvényes keretet. Ez, nyilvánvalóan, javítható. Tanácskozni szeretnék a szakemberekkel, hogy a következő konkrét kérdések megoldása érdekében, esetenként, törvényt vagy kormányhatározatot kezdeményezzünk. Ki kell egészíteni a nemzeti parkok rendszerét újabb egységekkel. Meghatározott időközönként el kell végezni ritka vagy kipusztulófélben lévő fajták egyedeinek számlálását. Rendszeressé kell tenni a környezeti kérdésekkel foglalkozó nem kormány szervezetekkel való együttműködést. KÖRNYEZETI ALAPOT kell létrehozni, amelyet felhasználhatunk az országos környezetügyi politika kivitelezésére. Szorgalmazni kell a környezetet károsítók elleni tudatos fellépést az állampolgárok körében. Létre kell hozni egy minisztériumközi szervet, hogy a környezetvédelemben tényleges együttműködés legyen a hatósági tényezők között.
– És ebben kiknek a közreműködésére számít, államtitkár úr?
– Feladatköröm: a Környezetügyi Főigazgatóság munkájának koordinálása a Vízügyi, Erdészeti és Környezetvédelmi Minisztérium keretében. Gondolom: az eddigiekből kitűnt, hogy tevékenységem nem korlátozódik papírmunkára, jelentések olvasására és aláírására. A 42 területi ügynökségnek köszönhetően állandó kapcsolatban állok a környezetvédelem napi valóságával. Igyekszem ott lenni mindenütt, ahol a jelenlétemmel elősegíthetem a kérdések gyors megoldását. Most a legsürgősebb, hogy találkozzam a környezeti ügyekkel foglalkozó nem kormányszervezetekkel, hogy elősegítsem a nyitást a civil társadalom eme jelentős szegmentuma irányában. Ugyanakkor rendelkezésére állok mindenkinek, aki részt kíván venni az ökológia három aranyelvének érvényesítésében. Ezek a következők: – Hozd helyre azt, amit tönkretettek! Őrizd meg azt, amit meg kell őrizni! És előzd meg a jövendőbeli pusztításokat! – Feltételezem: sokan vagyunk, akik így gondolkozunk.

VÉDETT ÁLLATOK… ÉS EMBEREK

– A múlt nyáron, egy sajtóértekezleten sokat beszéltek egy halról: már csak az Arges egyik kis mellékfolyójában él, és ott is kipusztulófélben van. Egyedülálló eset ez?
– Sajnos, nem. De hadd mondjam el, mi történt azzal a kis hallal, amelyik a valsában él. Sikerült megegyeznünk a RENEL-lel, hogy a duzzasztógát ne vegye el a folyócska vízhozamát. Sorozatos ellenőrzéseket végeztünk a térségben, hogy felderítsük a környezetszennyező tényezőket, amelyek a kis hal létét veszélyeztetik. És sikerült egy nagyon fontos dolgot elérnünk: az Akadémia „természeti műemlék”-nek nyilvánította ezt az élőlényt.
– És itt valóban „műemlékről, „megőrzött régiség”-ről van szó. Ugyanis Európában már csak nálunk található meg ez a hal. Amerikában élnek még rokonai. Annak a világnak az utolsó tanúja, amikor természetes kapcsolatban állt a két földrész…
– Tudomásom szerint 1955 óta egyetlen állatfajtát sem nyilvánít „természeti műemlékké” a Román Akadémia. A halacskát bejegyeztettük a vadállatok és természetes körülmények között élő élőlények védelmére vonatkozó Berni Egyezmény titkárságán. Sajnos egyre több élőlény válik ritkasággá. Immár védelemre szorulnak a vándormadarak és -halak is. Románia csatlakozott a Bonni Egyezményhez, amely a denevérek, a rákok és a vándormadarak fennmaradásáról próbál gondoskodni.
– A ritkasággá vált állatok története, talán, meggondolkoztatja a környezetpusztítókat. Felfogják végre a vészjelzést. Melyek a legújabb áldozatok?
– A napokban újra átnéztem a vizatok halászatára vonatkozó adatokat. 1936-ban, csupán egyetlen helységben, a deltabeli Chiliában 1000-2000 vizatokot halásztak naponta. Az 1938-as Román Enciklopédia szerint 1927 és 1937 között 1 millió tonna vizatokot halásztak nálunk, amiből 20-25 ezer kiló fekete ikrát nyertek. És jelenleg 1996-ban és 1997 első félévében – erről az időszakról rendelkezem adatokkal – összesen 210 kiló fekete ikrát nyertek. Ez azt jelenti, hogy a vizatok-populáció száma meredeken csökkent; másrészt létezik egy fekete piac, amelynek nem jegyzik a forgalmát. Erről is sokat írtak… Kipusztulófélben vannak egyes kétéltűek és hüllők. Például a homoki kígyók, amelyekről 1936 óta nincs országos felmérési adat. De azt tudjuk, hogy a Kolozs megyei kaszálókról, vagy a Iasi megyeiekről teljes mértékben kipusztultak a sztyeppéi viperák… A vadászmadarak közül kipusztulófélben vannak mind a nappali, mind az éjszakai ragadozók. Ritkaság számba megy egy sólyom vagy egy keselyű… Az erdőkben megritkult a nagyvad. Az 1989-es eseményeket követően nagyon sokan kaptak fegyvertartási engedélyt, valóságos mészárlás folyt, s folyik ma is. Bár a Berni Egyezmény védelmezi a fekete kecskét, a medvét, a hiúzt, a farkast, a Washingtoni Egyezmény is egyes nagyvadakat, vadászatuk nálunk mégis tovább folyik, veszélyezteti e populációk fennmaradását. S a veszélyeztetett állatok nevét a végtelenségig sorolhatnám. ’89 előtt is számolni kellett az orvvadászattal, most viszont, ami folyik… Mindenesetre, át kellene nézni a vadászati törvényt, a mai helyzet alapján.
– Az ember és a környezet drámájának új felvonásához értünk. Nemrég olvashattuk a kisebbségügyi minisztérium közlönyében, hogy a Nemzeti Kisebbségi Tanács egyik szakbizottsága kihallgatta Tulcea megye prefektusát a Duna-delta Biológiai Rezervátum sorsáról. Lám, a természet, a környezet védelme, legalábbis ebben az esetben egybeesik az ott élő nemzetiségek: oroszok, lipovánok, ukránok, az egész deltai lakosság, az ember védelmével! A Deltában az embert is besorolják a védett élőlények közé. Ez legalábbis országos premier! Mi a véleménye erről a fejleményről?
– Az tény, hogy a Duna-delta, kialakulása óta lakott terület. A lakosság száma, nyilván változott, hol több volt, hol pedig kevesebb. De mindig éltek ott vadászok, halászok, állattartók, vagy akik a nádat, illetve az erdőt hasznosították. Ahol egy talpalatnyi föld volt, megművelték. Ha eltávolítanánk onnan az embert, egy fontos evolúciós tényezőt vonnánk el. S meglehet, pontosan az ellenkezőjét érnénk el annak, mint amire törekszünk, mint ami a környezetvédelem hasznára válna. Példaként elmondanám, hogy mi történt Istria környékén. Ott, a rezervátum megalapítása után, nem engedélyezték többé az állatok legeltetését. Az állatok azáltal, hogy lerágták a növényeket, taposták, trágyázták a földet, hozzájárultak egy bizonyos helyzet és egy bizonyos vegetáció fenntartásához. Mihelyt a háziállatokat kitiltották a térségből, megváltozott a növényzet összetétele. A növénytársulások egy része kipusztult, illetve más lépett helyükbe. Elszaporodott a nád, a sás, a káka, és pontosan azok a madarak, amelyeknek védelmére létesítették a rezervátumot, nem találták többé a helyüket, nem érezték többé otthon magukat, megszűntek azok a feltételek, amelyekért ott telepedtek meg. És elmentek. Tehát a természetből nem vonhatunk ki semmit büntetlenül. Semmi olyant, ami részévé, tényezőjévé vált. Bizonyos, a hagyományos eszközökkel és mérséklettel végzett emberi tevékenység nem zavarja meg az ökoszisztémeket. És ez jellemző a Deltára. Ilyen értelemben a deltai lakosság környezetet alkotó tényezővé vált, amitől nem lehet eltekinteni. Az embernek és a természetnek ez az összeforrott-sága valóban megérdemli a figyelmet.

TÚLÉLTÜK, SZALMÁVAL

– Évente mennyibe kerül a környezetvédelem Romániában?
– Nincs rá adatom.
– Mégis, legalább hozzávetőleg, mekkora kiadás?
– Csupán azt mondhatom, hogy milyen mértékben részesedünk a PlB-ből (a bruttó hazai termék értékéből). A múlt évben a mi részünk, a vízügyi, erdészeti és környezetvédelmi minisztériumé, 0,081 százalék ) volt. Ebből 20 százalék jutott környezetvédelemre, vagyis annak a főosztálynak, amelyet koordinálok.
– És mire tellett belőle?
– Túléltük a múlt költségvetési évet. Nagy veszteségekkel. A múlt évi költségvetés életbelépésének pillanatában meg kellett válnunk a személyzet 10 százalékától. Megingott a pozíciónk, és finanszírozás hiányában olyan értékek mentek veszendőbe, amelyeket aligha pótolhatunk Gyakorlatilag nem volt pénz környezetvédelmi beruházásra. Csupán a folyamatban lévő programokat folytathattuk, és közülük sikerült befejeznünk hármat; de egyébre: logisztikára, felszerelésre, a kommunikációs rendszer korszerűsítésére nem tellett.
– És akkor mit tesznek, ha Isten ments, környezeti baleset történik? Például nagy kőolajfolt jelenik meg a Dunán vagy mérgesgázfelhő valamelyik vegyi üzem környékén? Egyáltalán közbe tudnak-e avatkozni?
– Eléggé szerények a lehetőségeink. De nem vagyunk magunkra hagyatva. Együtt cselekszünk a vízügy országos riasztó rendszerével, a rendőrséggel, a katonasággal, a távközléssel… De mint mondtam, ahhoz, hogy radikálisan közbeavatkozzunk, vajmi kevés eszköz áll rendelkezésünkre. Az említett olajfolt esetén azt tehetjük, hogy szalmakötegekkel körbekerítjük. Szerencse, hogy csak a felszínen terjed… De legtöbb esetben be kell érnünk a riasztással, a kár megállapításával.
– Más minisztériumok költségvetésen kívüli alapok létrehozásával próbálhoznak. Tudomásunk szerint, ez Önöknél is fölmerült. Mire jutottak ebben az ügyben?
– Készítettünk egy törvénytervezetet, amelynek címe: Az Országos Környezeti Alap törvénye, s amelynek alapján létrehozhatók a helyi környezetvédelmi alapok és az Országos Környezetvédelmi Beruházási Alap mint közintézmény, amely az említetteket ügykezelné. Persze ne áltassuk magunkat! Az előzmények közé tartozik az is, hogy 1996-ban, a régi parlament elutasított már egy ilyen kezdeményezést, mert nem talált megértésre a Szenátusban, s most elölről kellett kezdenünk mindent. Másik kezdeményezésünk: egy sürgősségi kormányrendelet tervezet bizonyos környezetvédelmi rendeltetésű hatósági tevékenységek finanszírozására; ezáltal kívánnánk áthidalni a környezetvédelmi személyzethiányt. Tudniillik számos foglalkozáshoz környezetvédelmi engedélyre vagy jóváhagyásra van szükség. S ha nincs akihez engedélyért fordulni, akkor eleve törvénytelenül folyik az illető tevékenység. A kérdés másik vonatkozása: minden engedélyért díjat kell fizetni. A környezetvédelmi engedélyek viszont, jelenleg is díjmentesek.
– Miközben a környezetvédelem haldoklik finanszírozás hiányában.
– Tehát, egyrészt ott van a roppant nagy felelősség: a 137. számú Törvény 84. szakaszának 3. pontja szerint a meg nem felelő környezeti engedélyt kiadó tisztviselő 5 évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető; másrészt: ingyen állítja ki az engedélyt. Ha sikerül elfogadtatnunk ezt a kormányrendelet-tervezetet, akkor az engedélyben részesülők befizetéseiből bizonyos költségvetésen kívüli összegekhez jutunk. Ebből személyzetet tarthatunk fenn az engedélyezések és jóváhagyások végzésére, továbbá táplálhatjuk a környezetvédelmi alapot.
– És ezen kívül még miből létesülne ez az alap? Adókból? A környezetet fogyasztók hozzájárulásaiból, amit leírnak? Ezt a fogyasztást ugyanis meg kellene fizetni! Mint bármely fogyasztást. Mert mindannyiunk levegőjét, vizét használják, öncélúan, s pusztítják gátlástalanul…
– Ez az alap illetékekből és díjakból létesülne, amit a természeti erőforrások fogyasztásáért fizetnek. Valamint engedélyezési díjakból, a környezetet veszélyeztető tevékenységért felszámított díjakból, a környezetet közvetlenül vagy közvetve szennyező termékek forgalmazásáért fizetendő illetékekből, a bírságként bevételezett összegekből stb. Ezek után számítunk még az állami költségvetésre is, neki is támogatnia kellene ezt az alapot; valamint ide folyna be a környezetvédelemnek szánt adomány, befizetés, hozzájárulás cégek és magánszemélyek részéről.
– Igy már érdemes beszélni a jövőről, a környezetvédelmi főosztály stratégiájáról. Mit tartalmaz ez?
– Szigorúan az anyagi lehetőségektől függ, hogy mit tűzhetünk célul. A jelenlegi, minimálisra csökkent személyzettel, logisztikai és laboratóriumi fedezet hiányában, nem tehetünk eleget minden feladatnak. Az idénre a környezetvédelem törvényes keretének kiépítését tervezzük. Előkészítettük az említett két jogszabály tervezetét; ha törvényerőre emelkednek, azok biztosítják majd a környezetvédelem anyagi fedezetét. Továbbá készülőfélben van egy egész sor törvénytervezet, egyeseket szétküldtünk az illetékes minisztériumokhoz tanulmányozás, véleményezés végett, néhányat már visszakaptunk, s előkészíthetünk jóváhagyásra.
– Megtudhatnánk, melyek ezek?
– Például a légkör védelméről szóló törvény. E jogszabály léte létfontosságú. Óriási károkat szenvedtünk eddig hiányában! De jóvátehetetlen veszteségeket okozott a védett állatokról szóló törvény hiánya is, vagy az irtásokat szabályozó törvényé. Ezek most mind előkészületben vannak.

MA ESTE KIDOBNAK…

(Reggeltől estig tartó minisztériumi gyűlés után:)

– Borzalmasan nyugtalan vagyok, s úgy nincs kedvem semmihez, olyan letörtnek, olyan hajszoltnak és olyan nyomorultnak érzem magam, hogy sokszor azt kérdem: miért csinálom ezt?
– Talán azért, mert mások elhanyagolták, és Ön esetleg mégiscsak tud valamit segíteni.
– Próbálok segíteni, de nem ember kell ide, hanem varázsló, mágus, aki fogja magát, és megváltoztat mindent. Mert nemcsak arról van szó, hogy csinálni kell, és nincs pénz, hogy anyagi lehetőséget kell teremteni, hanem a mentalitást, ami évtizedek óta idegződött, azt is meg kell változtatni. És ez nagyon nehéz.
– Éveken át a gyárak nyugodtan eregették a levegőbe a gázakat, nyugodtan csorgatták a vegyszereket a folyókba. És most már a lakosság is így tesz. Eltanulta. Marosvásárhely fölött láttam, hogy a folyó mindkét partjára kihordják a szemetet, s a szél, az eső…
– … azonnal bemossa, befújja, és ott a baj… S ha csak ez lenne! De jelenleg a levegőszennyezésnek mintegy 60 százalékát a közúti járművek szolgáltatják. És csak 40 százalékát az ipar. Behoztak egy sereg járművet ajándékképpen, és azok már a határ átlépésekor olyan állapotban leledztek, hogy nem lett volna szabad őket beengedni. Mintegy 3-3,5 millió gépkocsi van ma Romániában, s a legfrissebb méréseink szerint e járművek 75-78 százalékát nem volna szabad a közutakra engedni.
– Ez iszonyú…
– Valóban iszonyú, de most mit csinálunk, kérem szépen?

(Nem tudta kifejteni, mert csengett a telefon, s szerintem iszonyúbb dolgok kerültek terítékre. Államtitkárunkat megzsarolták. A vonal túlsó végén egy honatya – a Román Parlament tagja – azt kívánta tőle, hogy az egyik moldvai megyében, a gyakorlott szakember helyett’ egy nemrég végzett kis hölgyet nevezzen ki környezetvédelmi főfelügyelőnek. Mert különben az illető megyéből a koalíciós partner-képviselők nem fogják megszavazni a tanügyi törvény módosítására vonatkozó kormányrendeletet. Azt, amelynek alapján visszaállítható a magyar egyetem, például… Kiss Botond nem állt kötélnek. Azt mondta: a prefektus dolga megválasztani azt, akivel dolgozni kíván. Tehát ő nem csaphatja el a hivatalban lévő helyi tisztviselőt. A kéréshez fűzött fenyegetést pedig nem érti, terjesszék elő másnak…)

– Kiss úr, térjünk rá a szebbik felére a dolognak. Beszélgessünk inkább a természetről, az állatokról, a védett helyekről… Mondja el, hogyan került erre a pályára? Hogyan került a Deltába?
– Mit értünk ezen a pályán? Hogy lettem államtitkár? Hogy lettem biológus?
– Nem az államtitkár, a biológus érdekelne.
– Persze. Lehet, hogy ma este kidobnak. És elköszönök innen…

(Kiss Botond megérezte, hogy a feje fölött folyik az alku. Konkrétan azért volt ideges, mert nagy útra készült, Bogotába, Kolumbiába, egy nemzetközi értekezletre, s nem hagytuk készülődni. Hát még ha tudta volna, hogy államtitkárként megy el Romániát képviselni a környezetvédők tanácskozásán, s mire hazatér, pártja, az RMDSZ beleegyezésével másnak ajándékozták az ő székét egy másik minisztérium másik államtitkári széke fejében, amelynek egy más RMDSZ-es személy a várományosa. Őt pedig leszerelték… Hogy ne mondjuk: félredobták, mint a banánhéjat.)

NEM OLYAN EGYSZERŰ

– Hogy lettem én biológus? Alkati kérdés. Mindig ezt szerettem volna csinálni, és ezt is csináltam. Az ember legnagyobb öröme, ha olyasmit csinál, amit szeret. És úgy él, ahogy szeret. Mert vagy úgy él, hogy dolgozik és pénzt keres, s azzal megvásárolja magának a szabadidőt és a hobbyt; vagy pedig a hobbyjának él, és nem törődik a pénzzel. Szóval nem egyszer lehet látni hétvégeken, hogy valaki bezárja a boltot, vagy az irodát és szalad a hobbyjához, majd pedig sír, amikor vissza kell fordulnia a munkához. Én képtelen vagyok az ilyen életre. Mindig, hát mondjuk az utóbbi másfél évet kivéve, amióta államtitkár vagyok, olyan munkát végeztem, amit szerettem, és amiben örömöm telt.
– Honnan indult?
– Szűkebb hazám az a Maros-hátság, a Szamos-hátság és az Erdélyi Mezőség határa. Születési helyem Magyardécse. Középiskola Désen, biológia-földrajz szak a kolozsvári Bolyai Egyetemen; két év katedrán Erdőszentgyörgy mellett; 66-ban versenyvizsgával kerültem le Tulceára az akkori Duna-delta Kutatási Pontra, tehát a Vadkutatóintézet Duna deltai kutatási irodájába, tudományos munkatársként.
– Akkor a tudományos eredményeiről szóljon!
– Nagyon relatív. Kérdés, hogy mit tudunk eredménynek nevezni?
– Hát közelítse meg úgy, hogy mi az, amiben örömét lelte?
– Örömömet leltem abban, hogy a természetben dolgoztam, és a tapasztaltakat megpróbáltam átvinni egy másik dimenzióba. Tehát az eredmények tulajdonképpen dolgozatok, cikkek, könyvek, szakjelentések. Na most ezt kvantifikálni eléggé nehéz. Valaki felfedezte Amerikát; én találtam egy olyan madarat, amit előttem nem írtak le Romániában. Közép-Európában vagy Délkelet-Európában élünk, itt aránylag eléggé ismert az élővilág. Az országban hozzávetőleg 400-féle madár található, és abból hatot én írtam le először…
– Melyek ezek a madarak?
– Egy sarki csér meg egy sarki sirály; aztán a mandarinréce; két parti madár: az amerikai lille és az ázsiai lille; egy rigófajta – megfigyelésein, első megfigyelés az országban; és a hatodik az már csak egy alfaj: a vöröscsillagos kékbegy… Az ázsiai lillét lefényképeztem, nem tudtam, hogy mi. És akkor a határozóból derült ki, hogy ez az első megfigyelése ennek, egy eddig nálunk le nem írt fajnak. A kékbegyet lőttem, tehát kézből volt határozva. A mandarinréce szintén lőtt példány alapján volt először jelezve az országban. El is felejtettem: aztán bejött még az indiai lúd, az a hatodik faj, ha tiszta fajt számítunk. Azt is valaki lőtte. Nem tudták, micsoda. Behozták hozzám. Hát ilyenformán… De meg kell említenem, hogy egy diákcsoport, amelyik két nyáron keresztül gyűrűzött a Deltában, már négy eddig le nem írt fajt talált. Ahhoz képest, hogy én 30 év alatt hatot találtam, megint csak relatív… Azt csinálták hónapokig, hogy fogták a madarakat, és ami belement, azt meghatározták. Nekem más volt a dolgom. Menet közben megláttam, felismertem, leírtam…
– Mi volt a fő munkaterülete?
– Madarásznak szeretem vallani magam, tehát: ornitológusnak. S e tudományág keretén belül a vízimadarakkal, és elsősorban a vízimadarak táplálkozásának a vizsgálatával foglalkozom. Azzal a nyilván emberközpontú, de nagyon reális kérdéssel, hogy „Mit eszik?” „Mivel él?” És ezt ökológiai, gazdasági szempontokból is kutatom…
– Laikusként úgy képzelem, biztos iszonyú mennyiségű halat esznek azok a madarak…
– Hát van, amelyik halat eszik, s van amelyik egyebet. Ez sem ilyen egyszerű. És aztán: milyen halat? És mikor eszik halat? Például a sirályok, akkor esznek halat, amikor a fejük fehér. Télen… Mert a fiókáikat például majdnem teljesen rovar-táplálékkal etetik; egyes sirályfajok rovarokra mennek rá és azzal táplálják a fiaikat. Hát szóval ez sem olyan egyértelmű, hogy halat esznek.
– Máris felmerül egy érdekesség? Eddig mindig arról beszéltünk, hogy eltűnnek állatok, kipusztulnak állatfajok, s lám, most pontosan fordítva: előkerülnek. Hogy van ez?
– Több dolog függvénye.
– Változik a populáció?
– Van egy populáció-dinamika, ami nálunk is zajlik térben és időben. Vannak olyan fajok, amelyeknek az elterjedési területe megnövekedik, és megjelennek ott, ahol nem voltak. Például a balkáni gerle, körülbelül száz éve, százegynéhány éve jelent meg nálunk, és most már mindenhol van belőle, országszerte. Vagy az éghajlat globális felmelegedése, azzal is számolnunk kell.

HARANGOZNAK, KÉREM SZÉPEN

– A Mezőségről származik. Teljesen más vidékről, mint ahol legutóbb is dolgozott. Viszont a Delta mellett kitart már harminc éve.
– Ha jól számolom, harminc valamennyi…
– Ez csak a madarak miatt van? Vagy egyébért is?
– Hát nemcsak a madarak miatt. Általában érdekel minden vízi élőlény… S különben is ha az ember nagyon sokáig dolgozott valahol, utána nehéz átállni. Az életemben, mondhatni, törést okozott ez a Mostani munkám. Mert…
– Csak hétvégén tud foglalkozni a madarakkal…
– Már akkor sem, mert hétvége sincs. Mert most például loholhatok a…

(Megint szól a telefon. Értekezletekre hívják, megnyitókra. Türelmesen magyarázza, hogy nem lesz itthon. Kijelöli maga helyett a minisztérium küldöttét stb.)

– Ha reggel el tudtam volna intézni ezeket, ha nem ültem volna ott azon a nyavalyás gyűlésen, akkor…
– Én sem fogom most már sokat nyaggatni. Csak hát a tudományos eredményeiről szólva olyan szűkszavú, mintha szégyellne azokat. Közelítsük meg a kérdést egy másik irányból. Vészharangokat kongatnak a Deltával kapcsolatban. Hogy pusztul az élővilág.
– Ez is benne van a játékban…
– Hogy csökken a lakosság. A kettő együtt talán tényleg a pusztuláshoz vezet. Az Ön értékelése szerint aki belülről ismeri ezeket a dolgokat, melyek a valóságos okok? És mit lehet tenni? Az Ön tudományos vizsgálatai és általában a biológusok mit segítenek?
– A Delta bajai, általában mindezek a bajok kívülről jönnek. Tehát egy aránylag zárt rendszer került most nagyon reflektorfénybe. Főleg az utolsó néhány évben, mióta ugyebár mindenki valahonnan pénzt akar szerezni, s a hal az olyan portéka, aminek mindig piaca van. Tavaly a gabonának nem volt ára. Ott rothadt… A halat viszont mindig el tudják adni. És azt nem kell vetni, nem kell aratni, hanem kifogják és eladják. Természetes, hogy erre ráhajtanak. Amíg a fogyasztás csak a helyi lakosság részéről történik, meg egy bizonyos mennyiséget forgalmaznak, amennyit a hagyományos kitermelési módok lehetővé tesznek, addig a természetes regenerálódás ezt állandóan pótolni tudta. De most… Aztán ehhez hozzáadódik az úgynevezett vályúrendszer kialakítása a folyók mentén, tehát az árterületek elgátolása, ami számos következménnyel jár, kezdve azzal, hogy a vegyi és fizikai szűrés már nem olyan jó, vagy nincs is, hiányzik, és a Deltát a hordalék feltölti, elöregedik. Aztán a másik, igen súlyos gond az eutrofizáció, amit főleg a műtrágyáknak a vízbe mosása okozott; aztán a nehézfémek és a peszticidek felhalmozódása mindenütt az ökoszisztémában; s ugye minden út a tengerbe vezet, a Dunán, illetve a Duna-deltán keresztül. És ez csak néhány a bajok közül… Namost mindez a gazdasági nyomással együtt, amihez még hozzáadódik a deltai lakosság helyzete: az, hogy nincs ivóvíz, nincs villany, nincs kábeltévé stb., érthető módon azt eredményezi, hogy a fiatalság elmegy. Az elnéptelenedés másik oka, hogy egyre költségesebbé és körülményesebbé válik az utazás, egyre nehezebb erről a vidékről kijutni, vagy ide visszakerülni. Ha valamiért ki kell utazni, egy napba telik, a visszajutás ugyanennyibe, s az ügyintézésre is rámegy egy nap… Vagy a szolgáltatások. Az orvos. Az ember saját magának gyűjti meg a baját, ha a Deltában akarja nevelni gyermekét, mert kihez fordul, ha megbetegedik? Ki meri ezt kockázatni? Inkább elköltözik, vagy visszaköltözik oda, ahonnan jött. Persze a Deltában mindig is éltek emberek, és élni fognak ezután is. Csak most, pillanatnyilag, olyan a konjunktúra, hogy nagyobb veszélynek van kitéve ez a vidék.
– S a tudósok, a biológusok mit tehetnek a bajok elhárításáért?
– Hát harangoznak, kérem szépen. Megkongatják a vészharangot. Másrészt a kutatási eredmények segítségével, a kutatóintézeteken keresztül programokat, projekteket szorgalmaznak, ami ennek a vidéknek a megmentéséhez vezethet.
– Azt képzelnénk, ha egyszer egy területet rezervátummá nyilvánítottak, márpedig ugye a Delta…
– Bioszféra Rezervátum, ahol 15 ezer ember állandó lakos van…
– … akkor ott nem folytathatnak rablógazdálkodást sem hallal, sem náddal, semmivel. Tényleges rezervátum ez, vagy csak úgy hívják?
– Graduálisan kell érteni a rezervátumot. Tehát van egy bizonyos szigorúan védett terület, amit többé-kevésbé szigorúan védnek vagy nem védnek. És ahol minden tevékenység, mondjuk, az őr-, a rendészeti tevékenységen és a tudományos kutatáson kívül meg van tiltva. Aztán van egy átmeneti zóna, ahol egyes hagyományos gazdasági tevékenységeket szabad folytatni; és végül ott van a gazdasági zóna, ahol némi megszorítással, mit tudom én, bizonyos növényvédő szereket már nem szabad használni, folyik a szokott gazdasági élet. Hát így kell egy bioszféra rezervátumot elképzelni. S a deltai védett terület majdnem 600 ezer hektár kiterjedésű peremvidék. A forgalom, a turizmus, és az ipar természetesen mind begyűrűzik a Delta belső életébe is.
– Gondolja, hogy a Deltában föltétlenül szükség van iparra?
– Kérdés, hogy mit értünk iparon. Mert a kézműipar is ipar, ugye. Azt nem lehet kitiltani…
– Úgy értem: környezetszennyező ipart kell oda telepíteni?
– Ez is viszonylagos. Már magának az embernek a léte környezet-szennyező. Tehát mihelyt valahol elfogadjuk az emberi létet, elfogadjuk az emberi tevékenységet is, valamint annak az összes velejáróit. Na most ott van Sulina, a Delta egyetlen városa. Lakóinak dolgozniuk kell valamit. Van ott egy sólya, egy hajóépítő vagy hajóbontó… Van ott egy konzervgyár. Meg kell élniük valamiből.
– Amióta megépítették a Duna-Fekete-tenger csatornát, azóta talán még a hajózást is el lehetne terelni a Deltából, hogy ne szennyezze… Csak sétahajók járjanak ott, meg a halászhajók…
– Nem olyan egyszerű. Hogyha annyi pénz volna, amennyi nincs, akkor azt mondanám: „Na, jól van, gyerekek! Ne csináljatok semmit, csak bogarásszatok, halásszatok, vadásszatok hagyományosan; és én adok nektek, mit tudom én, havi ennyit vagy annyit. Tehát ne vágjátok ki, ne ültessétek be, ne gyározzatok, ne növekedjetek!”
– Talán mindezt pótolná a turisztika, hogyha szépen művelnék.
– A turisztikához infrastruktúra kell. A vadkempingezés ugyanis megengedhetetlen egy rezervátumon belül…
– És káros is.
– Káros, tehát ismétlem: megengedhetetlen. Hogy rendes turizmust lehessen kifejleszteni, ahhoz járműpark kell, különböző létesítményekre van szükség: kempingekre, szállodákra, éttermekre, és az összes ezzel járó szolgáltatásra.
– De, azt hiszem, mindez kevésbé károsítaná a környezetet mint egy hajógyár.
– Ez természetes, mert különben a munkája tárgyát, az objektumot teszi tönkre. De a baj az, hogy még egy olyan kialakult, és mondjuk bejáratott turisztikai területen, mint a tengerpart, sincs egyforma és kiegyensúlyozott tevékenység egész évben. Ott is hol millióan vannak, hol meg senki sincsen.
– Viszont a Delta, azt hiszem, pontosan az ő különleges világa miatt, talán több ideig érdekes, mint a tengerpart. Elképzelhető ott őszi, tavaszi, sőt téli szezon is…
– Kérdés, hogy kinek. Van, aki tengerpartot akar; van aki Deltát. Van, aki bóvlit akar és vízisít, és hullámvasutat, és lacipecsenyét, s van, aki madarakat szeretne látni. Tehát ez két különböző, és rendszerint jol elkülönülő csoport. Tömegét tekintve is…

(Megint csörög a telefon – megint megszakad egy szál. Próbálom összebogozni:)

– Bár a Deltában is, amikor a biorezervátum főfelügyelője volt, akárcsak most, hogy államtitkár, a hivatali teendők bizonyos fokig elvonták Önt a tudományos munkától, azért könyvet írt közben, mégiscsak folytatja…
– Jaj, Istenem! Mennyi ideje, energiája kell legyen az embernek! Mert azt mondták: „Hát nincs neked két szabad délutánod minden héten, hogy menj, nézzed a madarakat, és számoljad őket vagy kövessed, gyűrűzzed?” Én pedig hazaviszem a házi feladatot: próbálom a levelezést megoldani, láttamozni a befutott ügyiratokat és szétszortírozni a munkatársaknak. Még a doktorátust sem tudom befejezni; 72 óta, mióta letettem az utolsó vizsgát, elkészítettem az utolsó dolgozatot. Akkor nem doktorálhattam, mert ahhoz a megyei pártbizottság áldása kellett, és azt nem kaptam meg. Természetesen… Aztán a 89-es események után meg kellett alapítani a védett területet, létre kellett hozni a Duna-delta Bioszféra Rezervátum Őr- és Ellenőrző Szervezetét s vezetni kellett azt, akkor azért nem lehetett. Végül volt egy nyugodt évem, amikor újra a kutatóintézetben dolgoztam, össze is hoztam az anyagot, már csak egy hónapot kellett volna még kotolnom rajta, s akkor idehoztak, a minisztériumba. Megint abbamaradt…

(Beszélgetésünk itt végleg megszakadt. Kiss Botond államtitkár azóta visszatért a tudományhoz. Jó, hogy kiesett a politika markából!)

Forrás: Székelyföld folyóirat, 1998/8.sz.