Lokodi Imre: “hitvány gaz pattog a lángban”

Széken írt novellám részlete, a győri Műhely folyóirat hozza.

élénk a tűz tánca, a láng virtusa, járja a meszelt falon, mert tapasztott falon szeret táncolni az árnyék, pattog a parázs, messze szökik a szikra, csak vendég ne jöjjön, mondja egyikük, éppen Kozma bácsi, ha a szikra messze pattan, jön a vindic*, vagy ha csereg a szarka, de nem csereg, ákáctövis belevásik a bőrkeményedésbe, felszívódik a szervezetbe, szíjas férfiak voltak bizony, most meg mintha kukoricát fejtenék csőről, aggkori munka, remeg a lábuk, dolgozik az ideg, a tánccal lepörgetett élet itt a szivályos, döngölt földű Mezőségen, túl sem élték volna a tatárt, ha az asszonyok nem riszálják farukat észveszejtőn, bolondítón, hogy Murza tatárvezér eszét vegyék, álljon le a gyilkolással, minthogy eszét vették, mert bőgött a tatár, vonyított, ha fehérnépet kívánt, vonyított, mint a szuka kanja fagyos télben a Kabalás-tónál, belebőgött a nádasba, menekült Kolozs, Szolnok-Doboka vármegye bocskoros jobbágya, szabad népe, a kastély rég felgyújtva, az uraság a boltívek alatt megpörkölve hevert, nem jutott el a kriptába hüvös márványon elfeküdni, elől a kormozott arcú, reszketeg leányok törtek sikátort, meglepve a szoptató mocsári farkasszukát, apró és nagy madarat, mert felrebbent a kócsag, fel a nádas szürke géme, a nádiposzáta, a gyurgyalag,


Murza ölni indult,
ha riszáló fehérnépet sehol sem szagolt, ontotta a férfi vérét, szívesen vette magyar nemesúr fejét, mert ha fejét vette, akkor magyar nemesúr vérét itta ki utolsó cseppig, kupápól nyelte, vagy inkább dél-szláv úton hozott bizánci ötvösök hamis ékességű serlegéből, hangoztatva, háremében jó nemző kedvvel pannon virtust kíván átvezetni majdani sztyeppei kánok hőségben lágyuló vesszejébe, mert felér egy fejveszejtő árulással holdfényben vagy napvilág Allahhoz effélékért könyörögni,
micsoda táncok voltak,
hej, Máli, jaj, úgy mondják, a riszálást a tatár után hagyták abba, most csak akkor riszálnak, ha megszitálják a szerelmet, a vágyat, a korpást balra, a finomat jobbra, mintha nem is ők járták-riszáltak volna hajdan, az idő lerángatta róluk a tarkát, ülnek talpig feketében, a második gyűrűben ülnek, a férfiakat övező karikában, ajkuk mozog, mintha olvasót mondanának, de nem, református asszonyok nem mondanak olvasót, arra vetemedni ne merjetek, mondá prédikátorok elszántságával a tiszteletes, ám útkereszteződésekben, gerinceken, hitvány gyepűben álló ortodox keresztekről leveszik a szőtt kendőt, előbb lerázzák a szelek porát, elviszik a szegény vízű, békanyálas patakra, kimossák, ákácágon szárítanak, fejüket pléhkrisztusnak megbillentik mégis, a Megváltó lábához jut katángkoró, orbáncfű, mozdulnak, követnék az árnyék táncát, ősi ösztönnel követnék, mint amilyen ősi ösztönnel rántja le a berbécsről a bundát a szilvásban nyúzó asszony, kitölti szemét szép kerekr, e a kos heréje, kostöket ehetnék, mondta, amikor nyúzni kaptatott felfelé a gerinceken, hogy később hagymásan falja, felszeletelve karikákba”

Forrás: szerző FB-oldala

2022. augusztus 4.

Szóljon hozzá!