(Egy szó jelentésének rétegeiről, illetve a negyedik lépésről a VAN-ba)


Mostanában egyik kedvenc költőm, a székelykeresztúri Szente B. Levente Vízmerítő című kötetét fordítom román nyelvre. A kreatív fordítói munka különös megtiszteltetés. Az ember csak a legszorosabb kapcsolataiban él át ennyire mély kapcsolódást, a másik ilyen nagyfokú megismerését, belső világának, gondolatainak ilyen nyílt átvilágítását – csak ez intenzívebb, mivel rövidebb idő alatt, egy adagban kapod. És azért is, mert a gondolatok átadásához szükséges, hogy alaposan megrágd az olvasottakat, az ember nem lehet felületes. Emellett felbecsülhetetlen az a hatás, amit óhatatlanul gyakorol rád, az érzelmi világodra, az intellektusodra. Ma egy egyszerű kis verssel foglalkoztam, ami viszont nagyon megtetszett nekem, és messze vezető gondolatokat indított útjukra bennem. Íme:

CSIGÁK A SZÉLBEN

csak a csigák a szélben
éreznek így miként az ember ha
nyakát behúzva nekifeszül
ösztönnel
csak az úttest ismerős
kéken kanyarognak az ösvények akár a cigarettafüst
elhaladsz majd alvó városok szennyes utcái között
szemedben szálka és kereszt egyformán didereg
csak a hidegre emlékszel
szívtelen csöndben való zuhanásra itt nincs idő
holdfény bújtat éjjelente
igazi vadvirág már csak a sínpárok talpfái között
elmegyógyintézet – kívül-belül.

Ismerős és elgondolkodtató kép, bennem egy sor gondolatot ébresztett a lépésekről, amiket az életutunkon megteszünk.
Az érzésre gondoltam, ami arra készteti az embert, hogy kilépjen a komfortzónájából a jobb reményében. Az első lépésre, amikor “nyakad behúzva nekifeszülsz ösztönnel”, és elszántan állod a szelet. A legtöbb ember számtalanszor feszül így neki, reménykedve, hogy az erőfeszítése eredményt hoz, hogy történik ennek köszönhetően valami, amitől ő boldogabb, az élete kicsit élhetőbb lesz.
Aztán a második lépésre gondoltam: az alvók nemtörődömségére, mikor pedig elismerést várnál az erőfeszítéseidért, vagy biztatást, hiszen értük (is) teszed. A szennyes utcákra, amiken végig kell menni, hogy eljuthass a városszéli zöld dombokig. A sötétben való bujkálásra, hogy megvédd magad a veszélyektől. Arra az időszakra, amikor – isten tudja, hogyan – elő kell kaparni az önbizalom és az akaraterő hitbe, reménybe, lelkesedésbe, elszántságba, makacsságba szétszóródott szilánkjait, hogy az első után a második lépést is meg tudd tenni.
De az igazi kihívás még csak nem is ez: az igazi kihívás a harmadik lépés. Ami csak látszólag visz kifele: a sínpárok talpfái közé, ahova minden emberi számítás szerint lehetetlenség eljutni, hiszen a kontrollálhatatlan, kiszámíthatatlan vonathoz képest lassú vagy, szinte bizonyos, hogy elüt. A harmadik lépés befele visz: oda, ahol képessé válsz a “lehetetlenre”. Ahol a kudarcok személyes okaira keresed a választ, és ahol el lehet, és el kell dönteni: kinövöm-e a problémáimat, vagy maradok a szennyes utcák, alvó városok közelében, a sötétben remegő csalóka holdfény soha ki nem világosodó reménysugarában.
Gondolkodjunk együtt kis ideig arról, vajon mit nem veszünk észre, mit nem teszünk meg, amikor elakadunk valahol, és nem látjuk a kiutat…
És napjaink sokrétű hatásai, fenyegető előrejelzései között, a klímakatasztrófa, az ipar és a mezőgazdaság megszokott útjainak kudarca, a kapcsolatok és az egyén válsága mellett talán azon is, mit jelent az elmegyógyintézet: valami olyan helyet, ahol a megszokottól eltérő gondolkodásúakat visszatérítik az elfogadott irányba, vagy inkább valami olyan hellyé kellene válnia, ahol a megszokásban elakadtakat irányítják egy kedvezőbb, élhetőbb irányba. Szerintem ennek jött el az ideje: így kellene valahogy megtenni azt a bizonyos negyedik lépést. De ehhez az kell, hogy belássuk:

* nem akarunk “belefeszülve” élni
* nem akarunk szennyes utcákon kódorogni
* a nyakunkra nőtt problémáinkat, amik megszokott életünket fenyegetővé, kilátástalanná tették, már nem csak odébb tolni akarjuk, hanem örökre kinőni.

Az az “elmegyógyintézet”, amelyikben ezt lehetővé válik, kívül is meg kell jelenjen, szabályozások szintjén, összehangolva a fanatikusnak tűnőket a hitetlenekkel, a profitálókkal és a közömbösökkel. De belső igényként is jelentkeznie kell, beláttatva az egyénnel, hogy léteznek célravezetőbb utak, még ha azok egyelőre szokatlanok, ismeretlenek is. Nehéz beismerni, hogy “elmegyógyításra” van szükségünk már ahhoz is, hogy a sínek között növő vadvirágokhoz hozzáférhessünk. Hát még ahhoz, hogy útjaink mentén ugyanolyan természetességgel nőjenek, mint most a szenny. Ez bizony nem érhető el, ha a szennyet és a veszélyt eltakaró holdfényben tovább alszunk…

Forrás: Aranyfa

1. Polika:
   2022. augusztus 10. 10:07

   Lenyugozoen gyonyoru