A HÁZ

Kormos Ilonka most pihen, a Balkáni hercegnő, az A ház, az Édes öregem és a Narancsvirág fáradalmai után. A szabad idejét azzal tölti, hogy szorgalmasan jár folytatólagos énekleckékre, azonkívül sokat sétál. Egy ilyen sétája alkalmával a héten egy aranyifjú ismerősével találkozott, aki már hosszú idő óta minden alkalmat megragadott, hogy a művésznő iránti túlságos rokonszenvének látható jelét adja — részint zajos tapsok, részint válaszolatlanul maradt levelek alakjában. Az aranyifjú csatlakozott, és a művésznő kénytelen-kelletlen kettesben sétált tovább hazafelé. Mikor a Vörösmarty utca felé közeledtek, a fiú arról beszélt, hogy neki általában borzasztó sikerei vannak a nőknél.
— Látja ott azt a palotát?
— Látom.
— Hát az a palota egy gyönyörű szép leányé. Őrülten szerelmes belém, folyton leveleket ír, és azt akarja, hogy vegyem el.
— És maga nem veszi el?
— Eh — mondta blazírtan az ifjú. Közben a jelzett palotához értek. A kapu előtt a szép Ilonka megállt.
— Hát isten áldja meg. Én itthon vagyok.
— Maga . . . maga itt lakik? — dadogta az ifjú.
— Hát persze, hogy itt lakom. Ez a ház tudniillik az enyém.
Az aranyifjú sóbálvány gyanánt ott maradt, és hír szerint rögtön megesküdött magában, hogy nem megy többet a Király-színházba.

Színházi Hét, 1910/9

KALAND A VONATON

Deák Antal csíkgyimesi vendéglős a legalaposabban elázva utazott Csíkszereda felé. Útközben a lóvészi alagútban egy félreeső helyre akart menni, azonban tévedésből a nagy sötétségben a kocsi ajtaját nyitotta ki. A tökrészeg ember az ajtón kifordult, és kizuhant a robogó vonatból. A vonaton utazók rögtön észrevették a történteket, meghúzták a vészféket, mikor azonban a vonat megállt és az utasok kiugráltak, hogy a kizuhant ember segítségére siessenek, a szerencsés Deák Antal már egy gyufa világossága mellett, teljesen kijózanodva kereste a kalapját.

Brassói Lapok, 1910. október 4.