1. Bonze

A tengerparti szálloda
szelíd szavú igazgatója
egy februári reggelen
ruháit benzinnel locsolta.

A kis hotel szűk udvarán
a lángok rögtön eltemették.
Úgy sistergett az óceán,
mint égő bőrön a verejték.

Vacogtunk tanácstalanul
Dubois úr pernyéje mellett.
Fagyot hozott a tűzhalál,
mi máshol hiteket melenget.

Royan, 1967


2. Völgy

A völgy – mint vágyaktól kinyílt
leányka-száj – a fényre tárul,
s a fénynek csók-kedvét szegő
romlottságot lehel magából.

A völgyben tizenkétezer
partizánt lőtt tarkón a német.
Azóta borzasztó e táj,
a szem hiába látja szépnek.

A természet varázslatos
munkája is kevés a széphez:

az ember minden szűz csodát
történelmével összevérez.

Taganrog, 1967


3. Sztyeppe

minden parasztgyerek falumban a
tanítónő fiát tisztelte bennem

s a földbirtokosék pufók fia
egyforma gőggel nézett át felettem

parasztnak úrfi úrfinak paraszt
maradtam mindig – tengervízre szállt hó

szívem sztyeppéjén tétován bolyong
meljehov grisa és juríj zsivágó

Vesenszkaja, 1967


4. Milena Niccolini

Milena szép volt és olasz,
sosem kívántam szebbet,
hűshullámú, sötét haján
halk barcarola zengett.

Hűshullámú haja lehullt
vállának parazsára,
sistergett test-tüze s a hűs
hullám találkozása.

Milena, ha lobbot vetek
testednek parazsától,
hűvös hajaddal önts nyakon –
úgy óvj a tűzhaláltól.

Modena, 1967


5. Földim

Folyóm, jóestét! – mondom ismerősen,
s ő viszonzásul csobban egy nagyot,
kalapomat megemelem és ő is
megemel, ím, egy pörge kis habot.

Barátom rég a Duna, jóbarátom,
beszél, meghallgat, szóbaáll velem,
mi mindent mond a végtelen s mi mindent
mond el, kit szóra bírt a végtelen!…

Költőt s folyót mélysége tesz rokonná,
s mindkettő messzi kékségekbe vág…
A Duna indul, várja már a tenger,
köszön – s tűnődve hömpölyög tovább.

Belgrád, 1968


6. VIT

A mecset karcsú tornya
hegyére tűzte kedvünk,
selyem dalunk a tornyon
piroslón leng felettünk,
és ötfelé kiáltott
erőnk visszhangja dörren
a reszkető egekre,
harsog a fényözönben.
A négerek a nyári
korzón – akár a mákok
napfény-színű kalácsban –
ízesítik a várost,
úgy csillog egy arab lány
márvány korlátra dőlve,
mint nők vállán a szépség
rózsaolajnyi csöppje.
Hitem foszlányait már
kendővé összenyestem,
s magamra lengetem csak –
szele frissítsen engem,
mert nincs álmos fanyalgás,
míg földünk szebbre éhes,
míg nemzetközivé lesz,
míg nemzetközivé lesz…

Szófia, 1968

Forrás: A szerző Túl az éjszakán c. verskötetéből / MEK