Néha éjjel felébredek valamire és hallgatózom. Mi volt ez? – kérdem magamtól. Mi gyűrűzik álmaim taván, miért verik az apró hullámok az ébrenlét kapuját?
Hallgatózom és felébredek egészen, mert távoli szekér zörög az úton, csendes kattogással, mintha beszélgetnének a küllők, a kerekek, a saroglya és a lőcs. Néha fordul a lánc is, mint a mérges öregasszony, s ahogy halad a szekér, alá lépked a lovak dobogása.
Kattog a szekér… Kislány ül az öreg utas mellett a nagy szűr öblében, és új babáját öleli magához, hogy ne féljen, s ő csak azért nem fél, mert kis szívében anya már, s az anyának ha a gyerek fél, nem szabad félnie.
Távolodóban zörög már a szekér, s most már tisztán látom a kislány arcát is – ahogy nagyanyám mesélte –, látom piros köténykéjét és megrettent arcát, amikor egyetlen zökkenővel megállt a szekér és felhúzott pisztoly kakasa csattant.
Aztán fáklya lobbant fel, a kocsi mellett Béres Jancsi állt.
– Ereszd el a zablát, Gyuri. Mondtam, hogy nem ez az a kocsi. Jó estét kívánok…
– Jó estét Jancsi, megijesztettétek az onokám…
A szálfamagas legény a zsebébe nyúlt.
– Ejnye, ejnye, pedig ippen neki hoztam valamit… – és a piros kis köténybe még pirosabb almákat rakott a betyár.
– Pedig még táncolni is akarok a lakodalmán!
Zörög a szekér elhalóban és gondolataim elmúlt idejéből előjönnek az árnyak. Elmúlt szegénylegények és elmúlt császári parancs, hogy statárium legyen az országban.
Nagy csend lett akkor a betyárszállásokon, de dobogott a föld, ahol bitófát ástak és pergett a dob, amikor eltörték a pálcát.
És az a kislány is meghallotta a dobot és elszökött az asszonyokkal, akik kíváncsiak voltak és borzongani akartak.
Pergett a dob és három legény áll a négyszögben rongyosan, némán, elnézve valahova, ahol nincs már senki, semmi. A csend hátán pergett a dob: birkát loptak a legények.
– Van valami kívánságod? – kérdezte a bíró az elsőtől, de az csak megrántotta a vállát.
– Semmi!
– Neked sincs? – intett a második felé. Az csak a földet nézte, de nem válaszolt.
– Hát neked? – fordult a harmadikhoz. – Neked sincs?
S a kislány szívére mintha az elmúlás tette volna dermedt kezét. Az a legény volt a harmadik, aki az almát adta. Az a szép, szürke szemű, magas legény, aki egy fejjel volt magasabb a tömegnél, amely felett elnézett, mintha a messzeséget nézné, az enyészet irtózatos messzeségét.
A lányka akkor kilépett a szoknyák közül és sikoltani akart, de nem tudott, csak a kezét emelte fel s erre odanézett a legény. Szeme meleg lett, talán párás is.
– De van! – és kinyújtotta a kezét. – Azt a kislányt vigyék haza… ne lásson engem úgy…
Erre felsírtak az asszonyok és hazavitték a kislányt és hazamentek maguk is.
Néha éjjel felébredek valamire, hallgatózom, s ilyenkor az idő éjszakájából előzörögnek öreg szekerek.
(1953)
**
Megjelent az Új Emberben 1953. augusztus 9-én.
Tartalmazzák a Képzelet és valóság (2002), Emberpor (2003) és a Búcsúzás (2011) c. kötetek.
**
Fekete Antalné szül. John Borbála (Pincehely, 1839.jún.16. – Budapest, 1918.márc.17.), az író apai nagyanyja. 1889-ben megözvegyül és utána három kiskorú gyermekével Göllébe, a tanító fiához költözik. Miután Fekete Árpád és családja a közeli Kaposvárra települ, ő a fővárosban, az ottani gyerekei valamelyikénél lakik.
Önéletrajzi írásaiban Fekete István gyakran és mindig szeretettel emlegette a békességre törekvő „göllei” nagymamát.
(részlet Sánta Gábor: Fekete István – ki kicsoda c. kötetéből.)
**
Forrás: Fekete István író – rajongói oldal