MOLNÁR, A FORDÍTÓ-ZSONGLŐR

Arról vitatkoztak a minap a Vígszínház igazgatói irodájában, hogy ki a leggyorsabb magyar fordító. Sokan voltak a jelöltek, végre Faludi Sándor a következő esettel döntötte el a gyorsfordítási meccset:
— Néhány héttel a Testőr bemutatója előtt történt, hogy odaadtuk fordítani Molnár Ferinek a Flers és Caillavet darabját, amelynek Le bois sacré volt a francia címe. Azt mondta neki Miklós:
— Aztán siess vele, Feri, mert jönnek a Testőr melegebb próbái, és nem fogsz ráérni. — Jó, jó — válaszolta Feri. És nem fordított. Két héttel a bemutató előtt én szóltam neki. Nekem is azt mondta, hogy jó, jó. Egy héttel a bemutató előtt Jenőt küldtük a nyakára, neki is azt mondta, hogy jó, jó. Végre a főpróba előtt két nappal azt kérdeztem tőle: — Mi van a Szent ligettel?
— Holnap meglesz.
— Ne beszélj! Már annyi kész van belőle?
— Nincs abból egy betű sem. Azaz van egy felvonás, azt Heltai lefordította. Az utolsó felvonás.
Erre nem szóltam semmit, de magamban már belenyugodtam, hogy a Szent liget elmarad, mert nincs meg a fordítás. Másnap délben még találkoztunk. Csak úgy reménytelenül kérdeztem tőle:
— Készül a fordítás?
— Ugyan kérlek — mondta —, hagyj már békét. Majd délután megcsinálom.
Azzal hazament. Hét órakor a kezébe vette a francia eredetit, és elkezdett diktálni a gépíró-kisasszonynak. Diktált egyfolytában tízig. Tíz órakor felhozta a darabot.

Színházi Hét, 1911/8

***

KIRÁLY-ROPS

A Király-színház társalgójában arról folyt a diskurzus, hogyan kell nőket hódítani. Mindenki előállt egy-egy gyakorlati szerelem-filozófiával, és a társalgásban sűrűn szerepelt az a jellegzetes pesti szó, hogy: főzni. Talán szükségtelen elmondani, hogy hölgyekkel szemben „főzni” annyit jelent, mint meghódítani. A diskurzus szóval folyt és teljesen kimerítette már a főzéssel és forralással rokon részét az egész magyar szókincsnek. Csak Király Ernő hallgatott a sarokban, holott köztudomású, hogy legtöbb jogcíme neki van beleszólni az ilyen vitákba. — Hát te nem nyilatkozol, Ernő? — kérdi Rátkai.
— Itt nincs mit magyarázni — válaszolta Király. — Módszerekkel és elméletekkel szerelmi téren semmire sem lehet menni. Csak az boldogul, aki — Rops.
— Rops? Mi az, hogy Rops?
— Gyorsfőző.

Színházi Hét, 1911

***

ZSEBESTYÉN!

Sebestyén Gézának, az Arckép kitűnő királyának az a szokása, hogy gyakran zsebre teszi a kezét. Az Arckép próbáin sem jutott eszébe, hogy leszokjék arról az önkéntelen mozdulatról, amely a nadrágzseb felé vezet. De Márkus László, akinek rendezői figyelme félelmes biztonsággal terjed ki mindenre, így szólt az egyik próbán: — Nagyon veszedelmes szokás, le kell szoknod róla. Ha majd kosztümben leszel, zsebre akarod dugni a kezed, a királyi nadrágon nincs zseb, és a legnagyobb zavarba jössz.
— Jól van — felelte Sebestyén —, szoktass le. — Mindig, mikor a zsebembe teszem a kezem, kiáltsd a nevemet.
Így is volt. Első nap Márkus László harmincegyszer kiáltotta a próbán, hogy: Sebestyén! Másnap ez a szám leszállott tizenhétre. Aztán rohamosan fogyott, végre Sebestyén végleg leszokott arról, hogy zsebre tegye a kezét.
Elmúlt nyolc-tíz nap, és Sebestyén véletlenül megint csak zsebre teszi a kezét. Márkus László rögtön lecsapott a figyelmeztetéssel: Sebestyén!
Semmi hatás, Sebestyén már megfeledkezett a megállapodásról. Márkus még egyszer kiáltja, hogy: Sebestyén! De Sebestyén értetlenül bámul vissza. Végre Márkus gondol egyet és nyomatékosan kiált fel a színpadra:
— Zsebestyén!
Sebestyén villámgyorsan kapta ki a kezét a nadrágzsebből.

Színházi Hét, 1911/8