Ez a pillanat vésődött kemény kvarcba
bennem: kisfiam szalad felém az úton,
temetők közt. Csupa nevetés az arca,
kezében virág, mondja: nevét is tudom.

Én csak azt tudom – ő nem sejti -, most boldog,
s én is. Amott az óvoda udvar, s a ház –
– emlékfoszlányokon egyre toldok-foldok -,
s ez jó benne: látom, felhevíti a láz,

az öröm, semmihez sem hasonlítható
öröm, hogy virágok illatát már sejti.
Állandóan beszél, gúnyneve rádió
az óvodában. A délutánt belengi

az égen álmosan áthúzó repülő
zaja. Mutatja nékem: nézd ott fenn halad.
S még annyi mindenre kellett volna idő…
locsolni a sírkerti virágágyakat…

*

Ha azt lehetne ma… ha egyszer itt belül
megállhatnánk még, hol kihajt a béke…
bújni tévhitek, háborúk pokla elől
ebbe a rég elmosódottnak hitt képbe.

De nem lehet. Ő most már tovább sietne,
hogy robotoljon családjának boldogan…
mit én tettem egykor. Megnyugvás sírkertje
nem tartja őt vissza. Emlékfoszlány, ha van…

*

S felötlik bennem: futok …magammal szembe,
hitem szerint, minden enyém lesz itt talán:
tengerek moraja, hegyeink mély csendje…
Nem értettem, miért komorult el apám…

*

Fiú unokám szalad felém az úton,
nevetve mondja a szétsugárzó a fényben:
nagytata, nevét is, virágát is tudom.
Olajág-pillanat. Ez a földi éden.

2022. augusztus 12.