Bölöni Domokos böngészője
LATABÁR BÚCSÚJA
A Beöthy-színházak népszerű Latyija a múlt hét szerdáján alakította utoljára a Sárga liliomban a kitűnő Brngyit, a nótás huszártisztet. A szerepét Tarnai Ernő vette át, ő pedig a hóna alá kapván a festékeit és parókáit, átjött a Királyba a Babuska Talmiját játszani. A Magyar-beliek ez alkalomból — mint mondani szokás — megható ünneplésben részesítették búcsúzó kollegájukat. Míg Latabár a színpadon volt elfoglalva, zászlócskákkal, szalagokkal, lampionokkal gyönyörűen feldíszítették az öltözőjét. Aztán mikor végződött a jelenése, bevitték az öltözőjébe, ahol Latabárt vaksötétség fogadta. Ezt tudniillik azért csinálták így, hogy az ünnepelt meglepetése annál nagyobb legyen. Így is történt, Latyi rendkívül és örvendetesen meglepődött, különösen mikor Körmendy hatalmas konstrukciójú szónoki beszédben nyújtotta át neki a közadakozás útján gyűjtött két korona tíz filléren vett töpörtőt, annak emlékeül, hogy a búcsúzó Latabár esténként ebben az öltözőben uzsonnázott tizenötért töpörtőt. Latabár rendkívül meg volt hatva, és mialatt Körmendy szónokolt, magában már elkészítette a válaszbeszéd frappáns ötleteit. Előre örült, milyen talpraesetten fog válaszolni.
Vicc nélkül azonban természetesen semmi sem történhetik meg. Mikor Körmendy befejezte a beszédet, a színpadról elhozott cigányzenekar rázendített a tusra, és Latabár pózba vágta magát, hogy szónoklatot tartson, akkor egyszerre úgy eltűntek az ünneplők, mint a kámfor. Latabár egyedül maradt a beszédével.
Színházi Hét, 1911/9
Bánóczi László, a sajnálatosan elhallgatott Thália-társaság volt rendezője beszélte el egy író-társaságban, ahol a Thália emlékeit elevenítették fel. Annak idején a Thália több vidéki turnét rendezett. Többek között lement Egerbe is, ahol a Reményt, a Vadkacsát és a Magdolnát játszotta a társaság. Mindhárom előadásnak nagy sikere volt, és az egri intellectuelek rábírták őket, hogy még egy estére maradjanak ott. Az egri nők modern utódai a Nórát szerették volna a Thália előadásában látni, ők tehát elhatározták, hogy másnap eljátsszák a Nórát. Délelőtt tűzzel-vassal próbáltak is a hónapok óta nem játszott darabból. Forgács Rózsi játszotta Nórát, Tihanyi pedig Rankot. A próba ment, ahogy ment, este pedig Bánóczy ült be a súgólyukba. A második felvonás híres jelenetében, mikor Ranknak be kell jönnie elbúcsúzni, hirtelen némi zavar állott elő. Az ügyelőnek ugyanis csengetnie kell annak jelzéséül, hogy Rank csenget az előszobában. Rank azonban nem jött be a színpadra, hanem a kulissza mögött a földön hempergett a kacagástól. Az ügyelő tudniillik roppant izgatott volt. A bal kezében tartotta a darabot, a jobb kezében pedig a csengőt. A könyvből szívdobogva figyelte, mikor kell csengetni, de az izgatottságtól úgy reszketett a jobbkeze, hogy a csengő állandóan csengett, és a szegény ügyelő jobb keze tényleg nem tudta, mit csinál a bal. A csengő a reszketéstől folyton csengett, mire az ügyelő végül dühösen szólt rá a saját jobb kezére:
— Pszt!
Színházi Hét, 1911/11.
Pusztai Péter rajza