Éjfélkor ott találtam Évát
a klinikák során;
sárkányölő Szentgyörgy terén át
ügetett szaporán.
S látván fonnyadt, zilált alakját,
szívenütött a női sors:
csupa kés, csupa kés,
csupa vér s szenvedés –
Hozzáosontam s kipróbált barát
módján fogtam meg derekát:
– Éva, Éva, elvágtatnak az évek!
Már harmincas vének vagyunk!
maholnap félretesznek, kicserélnek,
s a földön még semmi nyomunk!
Ámbár én a nevem – diák-szerencse –
felfirkáltam a Kollégium falára,
hogy létemet az időnek jelentse
s még a jövő század is ott találja;
de maga gondoskodott-e idejekorán
hasonló-fokú önörökítésről –?
– Nekem, két kölyköm van csupán!
(– Persze, persze: „a férfi ír, a nő szül” –
idéztem Rilkét következtetésül,
– álmomban az öl-t ír-rá változtatám!)
Eközben megrohant egy kamasz-emlék,
tán egy rejtett androgyn motívum,
amikoris a nővé-válás vágya
úrhodott el a szenvedő fiún,
aki voltam: vágyak le-letepertek,
bűnösnek mondott gerjedelmek
látogattak naponta – főleg lefekvés után.
Éva akkor ott labdázott a kertben
vagy a Kollégium udvarán,
sudártestű, ficánkoló leány,
ki a kamaszodást vígan kiheverte
Érette nyújtotta meg életét a vén ősz,
érette rohant időnapelőtt a városba a tavasz,
sápadt diákok hegedűje neki zengett,
szilenciumi sóhajtások neki üzentek.
S ki voltam én? zavart, szennyes kamasz,
velőmben a halál sava kerengett.
Csudáltam keble titkos halmait,
kívántam repdeső haját, illatos lány-ruháját,
irigységgel kutattam álmait
s szinte vallásosan vágytam a Tisztaságát.
Rajtam égett a kor kamaszi piszka,
gerincemet nyilallások kínozták;
Ő teljes volt, érett s angyali tiszta,
a boldog élet hullámai mosták…
Zsongott az emlék, s épp azon tűnődtem,
hogy mint is mondhatnám el Neki a
dolgot – amikor ő megszólalt összetörten:
– Könnyű magának, úrfika!
Maga csak jön-megy s írkál hatra-vakra,
finom papírra vagy kopott falakra –
magának a világ Árkádia!
Én nő vagyok, nyomtalan pária.
Ó, hogy szerettem volna férfi lenni!
Sötét éjjel egyedül jönni-menni,
idegen városokban kóborolni,
dolgokról férfi-módra szólni,
a mulandósággal kitolni –
egyszóval olyan, mint maga!
Mert jaj, a nők sorsa nehéz,
csupa kés, csupa kés,
csupa vér s szenvedés!…
Szemében büntető villámlás,
csupa irigység, szemrehányás.
Ölelésemből ridegen kilépett,
egy vaskapun bement, hátra se nézett,
s aztán már nem is hallottam mást,
csak egy rettenetes sikoltást.”
Jékely Zoltán: Éva és Ádám 1944

Különleges álomvers tőle, a gépemre mentettem ki jóval korábban, írni akartam róla, most csak ideteszem, már csak az andogün-rész miatt is, Weöresre és Szabó Lőrincre gondolok, az ő vergődéseikre az egyetlen kiszabott testben… Izgalmas téma (és minél inkább tiltják, annál inkább az lesz…)

Forrás: Szabó T. Anna FB-oldala