Nem könnyű feladat a történelmi eseményekben gazdag Dálnokról mesélni. Nagy fia, Dózsa György régen élt, minket csak az emlékéhez kapcsolódó élmények és gondolatok, a róla szóló történetek és emlékezések segítenek felidézni őt. A személyével és cselekedeteivel kapcsolatos régebbi viták mintha egy keveset elcsendesültek volna, legutóbb pedig halálának 500. évfordulója alkalmával elevenítették fel újra alakját, cselekedeteit Magyarországon, itthon Dálnokon és ünnepi tudományos konferencián Csíkszeredában. Dálnok művelődési otthonának homlokfalát emléktáblával jelölték meg, róla pedig gyerekseregek hallhattak az elmúlt évtizedek legsikeresebb történelemóráján.
Két szabadtéri történelemóra
Sok éve annak, hogy egy Sebestyén-Spielmann nevű magyar tudománytörténeti és orvosszociológiai szak­író, egyetemi oktató megkért arra, hogy elsőéves román anyanyelvű egyetemista csoportjának mutassak be egy háromszéki székely települést, amelyhez kötődik egy-két jelesebb személyiség is. Dálnokot jelöltem meg, mondanom sem kell, Dózsa György személyére gondolva.

A bemutatáson szó esett a vidék tájképi értékéről, gyógyvízforrásairól, a műemlék református templom faragott kőmaradványairól, a Beczásy-féle arborétum egy-egy növényritkaságáról. Mély csend lett azonban akkor, amikor megálltunk Dózsa Szobotka András tervei alapján készült monumentális köztéri szobra előtt, a fiatalok nézték a szoboróriást, betűzgették kétnyelvű feliratát, és a legelső megszólaló azt kérdezte tőlem: miért ebben a faluban áll ez a szobor? Feleltem: mert Dózsa itt született! Láttuk, hogy már nevének láttán is elcsodálkoztak, mert ők Dózsa nevét csak Gheorghe Doja formában ismerték. Az 1514-es évszám aztán nem okozott fennakadást, csupán az, hogy ők nem is hitték, itt született, és hogy Dózsa György székely volt! Mi nem így tudtuk! – mondták fiatalos őszinteséggel. Nektek úgy tanították – mondtuk mi –, ahogyan írja a tankönyv, s a fiatalok így lassan kezdték helyre rakni ismereteiket. Elkísértük őket ahhoz a telekhez, ahol a helyi hagyomány szerint születhetett, s amelyet már 1949-ben egy emléktáblával jelöltek meg a dálnokiak, melyet jelenleg is őriznek. Szövege a következő:

„E helyen született
Dózsa György 1484-ben
Életét adta a parasztságért 1514-ben
Állíttatta a dálnoki állami gazdaság
a falusi munkássággal együtt.”

Abban az időben, ha jól emlékszem, éppen készülőfélben volt az előző emléktábla közelében, a Belső utca szélén a Dózsa születésének 500. évfordulójára tervezett emlékmű. Felirata:

„E helyen született
Dózsa György,
a nép szabadságáért
küzdő román és magyar jobbágyok 1514-es
testvéri harcának vezére. 1470–1970”

Ezt kovácsoltvasból készült, kaszapengéket utánzó kerítés övezi, melyek bazalt­oszlopokon nyugszanak. Tervezője Plugor Sándor, a Dózsa-bronzplakett Jecza Péter munkája.

Közel hasonló esemény tanúja voltam, amikor Cegléd szívében arra kértem sógoromat, álljon meg egy picit, mert itt kell lennie egy Dózsa-emlékműnek. Megjegyzem, ő is a Kádár-korszakban volt főiskolás, mert egy keveset meglepődött. Ne idegeskedj – mondtam –, csodálkozom, mert akkor nagyon menő volt nálatok az 1514-es parasztfelkelés, de éppen olyan részletesen nem tanították, pedig Dózsa csatározásai során Cegléden is megállt, sőt, szónokolt is, ha igaz. Cegléd központjában áll dálnoki Dósa György köztéri szobra, a Magyar Művészetért-díjas Somogyi József alkotása 1972-ből. Itt is itthon vagyok, látod! – mondtam büszkeséggel bicskei sógoromnak, Kalmár Ferinek.

Dózsa állítólag Cegléden mondta el híres beszédét – a történészek szerint nem –, olvastuk a szoboralap feliratán. Ceglédről származott egyik nagy segítője, Mészáros Lőrinc (Lőrinc pap). A mű kétalakos, Dózsa és egy paraszt figurája áll egy színes mészkőtalapzaton, viszont a parkban üldögélő idősebb helyiek közül senki nem tudott egy szóval sem többet mondani Dózsáról, csak annyit, hogy „parasztvezér volt”.

Dálnokban csodák történtek

De történnek most is. Hadd tegyük ezeket kronológiai sorrendbe. Óriási a hiátus, tudom, Dózsa után a Beczásy és a Selyem nevek tolakodnak elé és kötnek ki itt, a világ végén, dobásnyira a nyugat-európai műveltség legkeletibb határától: Zágonban, majd Dálnokon.

Albert Levente, lapunk grafikus munkatársa figyelmeztet: menjünk, fenn a központban tatarozzák azt a rég romosodó udvarházat. Dózsa György „utóéletét” egy újabb követi mint tökéletes múltmentés: tartóerőt, új köntöst kap a XVII. századi Lázár–Beczásy-udvarház, és ami a fő, bizonyára a hozzá tartozó arborétum is.

Miként? – tettük fel a kérdést a fundus harmadik megmentőjének, volt kedves középiskolai tanítványomnak, a sepsiszentgyörgyi dr. Albert András szemész főorvosnak, aki feleségével, dr. Albert Kinga allergológus szakorvossal vállalta a kultúr- és természettörténeti értékkel bíró épített és teremtett idegenforgalmi együttes megmentését. Az arborétum felsőbb fele a Beczásy család örököse, Tánya asszony tulajdona-lakása.

A Beczásyak egy ősi örmény eredetű hercegnő leszármazottjai, akik az 1600-as években telepedtek le a felvidéki Beregszászra, talán a család jelenlegi családi neve is innen ered. A következő emberöltő Amerikába kerül, ahonnan kígyóbőrbe rejtett értékes aranytallérokkal érkezik a háromszéki Zágonba a XIX. század elején. Lakhatási lehetőséget keresve jöttek Dálnokba, ahol megvásárolták a jelenlegi bennvaló területén álló Lázár-udvarházat, melléje erdőket, földterületeket szereztek. A család további élete az ott megálmodott és kialakított arborétum történetéből kerekedik ki. „1880-ban a park stílusának kialakításában elsőbbször a francia ízlés dominált, majd elvetve ennek merevségét, a tulajdonos az angol stílus kialakítására törekedett, kihangsúlyozva annak tájkép értékeit. Beczásy István (1908–2007) állítása szerint a parkot egy szlovák tájépítész tervezte a XIX. század végén. Az épületeket és a parkot 1948-ban államosították, az akkori tulajdonost és családját kényszermunkára kötelezték Dobrudzsában. Előbb óvodát létesítettek a régi épületben, majd mezőgazdasági gépállomást, különböző raktárakat. Az arborétumot hosszú időn keresztül senki sem gondozta, több fát kivágtak, az erdős rész pedig szemétteleppé vált. Az épületeket és a parkot 1989-ben hivatalosan visszaadták a család utódainak – Beczásy Tatjánának és testvérének, Imrének –, akik a parkot kettéosztották, ami azonban most sincs elválasztva kerítéssel. A tulajdonosoknak nincs pénzügyi lehetőségük a park felújítására, gondozására, valószínű, el fogják adni, vagy bérbe adnák egy olyan cégnek, amely felújítaná, gondozná és tudományos turisztikai célpontként használná. A park állapota bizonytalan, nagyon-nagyon gondozatlan, de ennek ellenére a Kovászna Megyei Környezetvédelmi Hivatal nyilvántartásában szerepelt” – közölte A dálnoki dendrológiai park című dolgozatában Kisgyörgy Blanka sepsiszentgyörgyi biológia szakos tanár a 2008–2009-ben végzett terepszemléi alapján Kastélyparkjainkról című tanulmányában az Acta Siculica (2013) múzeumi kötetben, jelezve innen a ritkább illér juhart, a páfrányfenyőt, a nagy virágú nemesített magnóliát, az idegenhonos japánbirset, a szürke és fekete diót.

Az említett terepjárást megelőzően, 1984-ben néhai dr. Kovács Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum biológusa, majd néhai Kisgyörgy Mihály erdészmérnök is közzétette fajlistáját, s így mindhárom kutató fajlistája átvizsgálásra vár, hogy kiderüljön, melyek azok a fajok, melyek átvészelték a kommunizmus éveit, s melyek azok, amelyek a gondatlanság áldozatai lettek.

Unoka és nagyapa: dálnoki könyvesek

Sok víz folyt le időközben a dálnoki patakon, s lám, az arborétum javára fordult a dolgok állása. Az udvarházat és az arborétumot előbb a dálnoki református egyházközség szándékozott menteni vásár útján, de mert anyagi lehetőségeiket időközben felemésztette a műemlék templom felújítása, a presbitérium határozata alapján – mentési célokat követve – az egész bennvaló a sepsiszentgyörgyi Albert orvos család tulajdonába került.

Beczásy Tánja beszélgetésünk alkalmával figyelmeztetett, hogy lányának, Selyem Zsuzsának megjelent egy Dálnokhoz kötődő kötete, olvassam el. Selyem Zsuzsa irodalomtörténész Marosvásárhelyen született 1967. május 15-én Selyem Zsolt és Beczássy Tatjána gyermekeként. 1985–1989 között a Babeș–Bolyai Tudományegyetem matematika karán tanult Kolozsvárott. 1991–1996 között ugyanitt bölcsészhallgató volt, magyar–angol szakot végzett. 2003-ban az ELTE esztétika szakán doktorált. 1993 óta jelennek meg esszéi, tanulmányai, novellái, publicisztikái. 1994–1997 között a Korunk irodalmi szerkesztője volt, 1997-től a Babeș–Bolyai-egyetem – Magyar Irodalomtudományi Intézet munkatársa, kortárs magyar irodalmat tanít.
A Moszkvában esik kötete a mű alcíme szerint Egy kitelepítés története, nem a legkönnyebben olvasható-emészthető könyv. Moszkva például sosem helyszín, az események egy budapesti történés kivételével végig Romániában játszódnak: Dálnokon, Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Dobrudzsában. Kiderül, hogy néhai Beczásy István, a szerző nagyapja a könyv alapjául szolgáló történeteket diktafonba mondta. Pista bácsi históriáját egyébként egy 1995-ben megjelent könyvből, a Bekerített élet című önéletírásából is jócskán ismerik a dálnokiak, és hadd mondjuk el azt is, hogy lapunk is közölt belőle részleteket, bemutatta a Dálnokon hihetetlen megszállottsággal újra lencsét termesztő nagy öreget, Beczásy Istvánt, akit jómagam is nem egy alkalommal felkerestem dálnoki riportútjaim alkalmával. Bölcsességet, nyugalmat sugárzó öregúr volt. Porai Marosvásárhelyen nyugszanak.

Keserű kenyér

Az ősrégi székely szokásrend szerint élő Dálnoknak felbecsülhetetlen, emlékezésre méltó érdekességei segítenek tovább mesélni. Az itt álló udvarházak históriájába bele sem kezdek. Fontossági sorrendben talán a Gaál-kúria következne, mert ott hozta a világra édesanyja a nemzet festőjét, Barabás Miklóst, aki mégsem dálnoki előnevet viselt, hanem márkosfalvit, mert mihelyt apja megtudta, hogy felesége fiút szült, asszonyát – aki szóváltás miatt elhagyta – gyermekestül hazavitte, hogy a keresztvizet a márkosfalvi pap öntse a gyerek fejére, amit a festő is leírt önéletírásában. De a Gaál-kúria (épült 1840-ben) szerencsésebb építmény volt, mint a Beczásy-, pénzesebb, értelmiségi új tulajdonosai rendbe tették, s jelenleg Barabás Miklós Központ néven alapítványi tulajdonban van, rangos rendezvények helyszíne.
Nem így az újabb időkben élő dálnoki Gaálok, akiknek szintén kilakoltatás lett a sorsuk, amit már nem az önéletírásból tudok, hanem kedves Mikó-kollégiumi osztálytársamtól, a kuláklistára került Gaál Tibor nyugalmazott református lelkipásztortól, aki elmondta, hogy „a megalázások szenvedő alanya voltam, a meghurcoltatások keserű kenyerét ettük. A jellemzően mind a fizikai, mind a lelki megsemmisítést kiszolgáló szellem beköltözött a kollégiumba, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban csak a jó szándékkal rendelkező és áldott emlékezetű tanáraimnak a segítségével élhettem túl a sokszor túlélhetetlent.”


Múlt után a jelen

Dálnok jeles szülöttekkel és innen elszármazott személyiséggel büszkélkedhet. Ilyenek D. Veress Demeter (XVIII. sz.) egyházi író; Dálnoki Veress Gerzson XVII. századi kuruc költő, történetíró; D. Nagy Mihály (1612–1648) és D. Nagy Lőrinc (1614–1661) kolozsvári unitárius kollégiumi tanárok, előbbi teológiai író, utóbbi héber filológus.

Itt született Földes Géza (1857–1937) pedagógus, újságíró, szerkesztő és Kozma Dénes (1875–1925), a magyar mezőgazdasági irodalom úttörője. Hadnagy Albert (1901–1967) levéltári igazgató volt, de idevalósi családból származtak és Dálnokhoz kötődtek az író és költő Gaál József (1811–1866), valamint két neves magyar hadtörténeti személyiség, két vezérezredes: Dálnoki Veress Lajos (1889–1976), a II. Magyar Hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és Dálnoki Miklós Béla (1890–1948), az I. Hadsereg parancsnoka, magyar miniszterelnök, akinek emléktáblája a dálnoki kultúrotthon homlokfalán látható, állíttatta a Történelmi Vitézi Rend 2010-ben. A községben nevében még él a Miklós család.

Dálnoki református esperes-lelkész volt és itt hunyt el Ferenczi János (1789–1868) szakíró, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium könyvtárának alapítója. A református templommal átellenben áll az általános iskola épülete. Névadója Darkó Jenő (1880–1940), Dálnok szülötte, jeles magyar bizantinológus és egyetemi tanár, az MTA tagja.

A múlt mellett a dálnoki jelent is mérlegeltük Marti István polgármesterrel. Részben már lefektették a 2,5 millió euró értékű nyertes pályázatból épülő szennyvízhálózatot Dálnok és Alsócsernáton között, melyhez a két település összlakosságának a lélekszáma volt a feltétel. A dálnoki szakaszon az egyéni bekötések is készen vannak. A terv szerint erre a fővezetékre csatolják majd rá a két település között fekvő Albis szennyvízhálózatát. Ennek előtte már Dálnok községben is kiépült az ivóvízhálózat. Egy 12 millió lej értékű nyertes pályázatból folytatják az aszfaltozást a településnek azon a szakaszán, ahol már a földben van mind az ivóvíz-, mind a szennyvízcsatorna, ezen a szakaszon majd kiépülnek a bejáratok és a sáncok is. Sikerült teljesen felújítani a dálnoki óvoda épületét, megépült a község ravatalozója. A dálnoki önkormányzat, kihasználva a járványidőszak végén mutatkozó pillanatnyi csendet, vendégül látta két magyarországi testvértelepülésük, a Balaton-felvidéki Cserszegtomaj és az Egri-Bükkalján elterülő Noszvaj küldöttségét. Ha semmi akadálya nem lesz, a dálnokiak küldöttsége szeptemberben viszonozná a baráti látogatást.

Forrás: Háromszék, 2022. augusztus 10.