Téli kertben kóboroltam. Hasadt
az ég vászna és jégvirág zenélt.
Megfogant első versem tíz alatt
bennem. Egy nem tudott, nem is remélt

világ ege nyílt meg akkor. (Úszik
rímek illatában ma is a Kert.)
Titkoltam létét, el, talán, húszig,
és hirtelen elveszett… Visszanyert

valódi Kertet akartam mindig,
egy kerítés nélkülit birtokot,
ahol minden megterem harmincig
és nem kell megvalljam az indokot,

ahol a kardvirágok mellemig
érnek, s a málnabokor kegyesen
ellenséget is etet negyvenig.
Úgy gondoltam, ha már nincs egyebem,

e Kertben lírám eltemetkezik,
csírázik benne törökkonty s murok,
megtűri a gyomot is ötvenig.
És ahova az áldott fény zuhog

megmarad benne ítéletnapig
a dohányvirág éji illata,
átlebeg versemen túl hatvanig.
Véltem, a külvilág tapintata

megengedi, hogy szavam kedvelik,
s hagytam ingyen rabolni kincseim.
Hittem… Így voltam vele hetvenig.
Szomorúfüzem sárga tincsein

szél kóborol. Felnevetek furán.
Kertem firmamentumán, úgy vélem,
maradt még …virág, így, hetven után.
Légterét csak énekemmel védem.

2022. augusztus 13.