Minden álmom egy-egy zabolátlan
képregény, se vége se hossza,
a közepe óriási fekete lyuk.
Ne kérdezz folyton, ha odatévedsz
hátrálj ki belőlem virradatig,
a szorongás süvítő ólomgolyó,
lábam és kezem állati, válaszom halott,
a verőereim indák vagy venyigék,
a szívem mészkőből faragott ornamentum,
vasárnaponként többnyire elsiratnak.

Ebéd után magába rántott az örvény,
szólni sem tudtam, pedig kerestél,
de tucatnyi zavart szemrebbenés
néha felér egy rövid öleléssel.
Magas volt neked az én háztartásom,
a konyhában szorgoskodó alkimisták
körülpillantottak, majd megtöltötték
a serleget. Zöld lett a fény, mint az a kert,
ahol a templom melletti kőpárkányról
néhány órára átszárnyaltunk a téridőn.

2022. augusztus 13.

Forrás: szerző FB-oldala