Ezen a képen látszólag minden össze van zavarva: szépség, szegénység, szomorúság, elmúlás.

És mégis, ez a kép a megmaradás győzelméről szól. Arról, hogy mindennek helye van a nap alatt. A csorba edénynek, a zománca vedlett lábosnak, a kiszuperált malomkőnek, a földre hullott, kihajtott növénymagnak, a roskadozó, szúette deszkapolcnak…

Ádám Gyula „idilli elmúlása” tulajdonképpen pár éve vonult be a nyilvánosságba, amikor is közös erővel és nagy lelkesedéssel megszerkesztettük Székelyföldi vízikerekek nyomában (HMKK/Pro-print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008) című művészalbumát amely aztán hamarosan el is nyerte a XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár 2008-as évi Legszebb könyv díját.

Illő megemlékezni az esemény „születésnapjáról”, már csak azért is, mert az album azóta osztatlan szakmai sikert aratott idehaza és külföldön is, mindenek előtt dokumentáris hűségbe oltott művészi látásmódja révén. Azáltal, hogy bemutatja ugyan a romlást, a hanyatlást, a már-már visszafordíthatatlan pusztulást, amit múltunk eme ipari kultúrépítményeinek – a malmok, vízikerekek – eltűnésében tapasztalt a mindenre kíváncsi objektív, de ezt annyi szeretettel és természetességgel teszi, hogy a sirató így nem válik olcsó siránkozássá, a szomorúságból nem tehetetlenség és letargia lesz, hanem józan mérlegelés és felismerés, szembenézés és megértés: tanúság a négyzeten…

Ma is borzongató örömmel tölt el a gondolat, hogy némi közöm lehetett e könyv létrejöttéhez.(Cseke Gábor)