Bejelölt a Facebookon. Nem tűnt ismerősnek. Ilyenkor gyanakvó vagyok, korábban szereztem már némi kellemetlen tapasztalatot a netes ismerkedésről, alapvető bizalmam egy idő után erősen megtépázódott. Megnéztem a közös ismerőseinket, látom, hogy a testvérem is köztük van, így hát hozzá fordultam, nyugodtan fogadjam el a jelölést, mondta, író, és ugyanúgy, ahogyan mi, Romániából származott el, csak kicsit messzebbre, mint mi. Így aztán visszajelöltem, mert a húgom véleményére mindig lehet hallgatni, okos, jóindulatú és megfontolt.
Nemcsak visszajelöltem, hanem viszonylag sűrűn olvasni is kezdtem a bejegyzéseit, megismertem írásait, egyenes gondolkodását, fanyarul groteszk félperceseit, köteteit, és rövidesen természetessé vált az érzés, hogy valóban a barátaim közé tartozik. Ráadásul folyóiratot szerkeszt, ahogyan én, írásokat kér tőlem a Káféba, bevon irodalmi projektekbe, írásokat küld a Képírásba, és naponta írja a Facebookon a jobbnál jobb Vadmalac-epizódokat és más rövideket, amelyekben rögtön és tűpontossággal reflektál a világ és a politika bizarr történéseire, visszásságaira. Vagyis úgy viselkedik, ahogyan egy valódi értelmiségtől elvárható.
Brassói születésű. Amikor ott jártam gimnazistakoromban, ő is iskolás volt, lehet, el is mentünk egymás mellett, nem tudtuk, hogy a sors majd idegen földre vet mindkettőnket, azt se, hogy egyszer ismerni fogjuk egymást. Vajon vitték-e őt is iskoláskorában más tájakra, megnézték-e az osztálykiránduláson a moldvai kolostorokat, a vagonokban laktak-e, deszkákat fektettek-e esténként a fülkék üléseire keresztben, és pokrócokkal vetették-e meg az ágyunkat, kitolták-e a vagont egy külső vágányra, hogy napokig így járják a környéket? S volt-e ő is Năvodari-on háromhetes gyermektáborban, ahol a desszertként kapott kekszet és rahátot három hétig gyűjtögettük, dugdostuk, hogy aztán ajándékba hazavigyük?
Bukarestben újságíróskodott, abban a városban, ahol még előtte, kislánykoromban megismerkedtem egy vietnámi újságíróval, hogy hogyan, arra már nem is emlékszem, talán Kolozsváron, talán Csíkszeredában, valamilyen előadáson, s akivel románul beszéltem, sokáig leveleztünk, könyvet is küldött Ho Si Minhről. Szerettem Bukarestet a délies ízeivel és szagaival, a tarkaságával, a harsányságával, a Cișmigiuval. Talán Tamás is sétált ugyanabban a parkban, ugyanazokban az utcákban, és csorbát evett tavasszal egy kiülős étteremben a kollégáival, a feleségével, hogy aztán mégis búcsút mondjon a városnak, az országnak is, ugyanabban az évben, mint az egyik legjobb barátnőm. És kérdezem magamtól, vajon őt is gyötörte-e egy idő után a honvágy, s jut-e eszébe, álmodik-e még a Kárpátokról, az Oltról, a Fekete-tengerről, ahogyan én?
Francia szakon végeztünk, ő Kolozsváron, én Debrecenben. Nem tudom, járt-e valaha az én városomban. Én gyermekkoromban minden évben Kolozsváron nyaraltam, a nagynénéméknél, a Zápolya (azaz akkor már Dostoievschi) utcában, és később is, már innen, Debrecenből évente átjártam családlátogatásra, még később pedig az újabb barátokhoz, Carmenhez, Dorelhez. A kötődés kötődés.
Lám, sok mindent nem tudok Tamásról. De azt tudom, hogy ha Bartókot vagy Enescut hallgat, ugyanazt érzi, amit én. Kívánom neki, éljen sokáig egészségben, békében, szeretetben, s legyen része sok örömben!