Gergely Tamás köszöntésére

A dulimanó talál egy magányos szerzőt a mezőn. Első gondolata, hogy leszakítja, de aztán eszébe jut, hogy értelmetlen kegyetlenség lenne, hát letérdel mellé, és vidáman játszadozni kezd vele; simogatja a szövegeit, fújdogálja a lapokat, hogy táncra perdüljenek, döngicsél neki, mint egy méhecske, szagolgatja a mondatait, majd fogja magát, leheveredik mellé, és békésen elszundít.
A szerző meg azt gondolja magában: „Olyan, mint egy ötperces.”
Gondolataiba folyton belebeszélnek holmi alternatív egonok, például a Koma meg a Vadmalac. Azon agyalnak, hogy szerintük milyen vagy nem milyen a világ, és minden majdnem, ami benne van, vagy nincs, vagy csak lehetne, de talán.
A Föld márpedig úgy kerek, na jó, geoid, amint van, például a nagymedeséri sült káposztával és a homoródszentmártoni tepertővel, vagy a brassói kevésbé tiszta levegővel.
Ellenben (miféle felvezetés ez is) mindig mindent elborít a vér.
Aztán a mayor postulado szerint végül, de nem véglegesen mégis oda tendálnak, hogy addig sem lehet boldog az író, amíg egyetlen utolsó szenvedő lélek is fuldoklik a világirodalomban.
Vagy mégis?
A dulimanó segítene, de a kaktuszok fülét idegesítően csiklándja a súgás, védekezésként környezettudatos párbeszédekkel sziránázzák a sivatagot.
Azt sugallná, hogy a legüdvösebb út, még az alternatív egonok között is, a világegyetemen keresztül vezet; ott azonban minden olyan tökéletesen jelentéktelen.
Vagy mégsem?