Ha elmegyek egy előadásra, én is tapsolok, akkor is, ha teljes mértékben tetszik, akkor is, ha csak részben tetszik” – mondta Kelemen Hunor, azt magyarázva, hogy miért tapsolta meg Tusványoson azt az Orbán-beszédet, amelyik joggal váltotta ki Európa vezető politikusainak a bírálatát és feszültséget generált a romániai kormánykoalícióban is. Az RMDSZ elnöke tehát megengedi annak feltételezését, hogy neki csak részben tetszett Orbán ominózus retorikája, de ő olyan ember, aki tudja, hogy mi az illem és megadja a fellépőnek azt a tiszteletet, hogy megtapsolja.

Nos, ha Orbán Viktor brácsás lenne és hamisan játszotta volna Tusványoson Bartókot, akkor elfogadnám Kelemen érvelését. Lehet, hogy szegény gyerek lámpalázas volt, vagy épp rossz napot fogott ki, esetleg félt a medvéktől és ezért nem tudott koncentrálni. De így is megtapsoljuk, elismerve erőfeszítését és ezzel is biztatva, hogy ne adja fel, nagy sikerek várhatnak még rá. Csakhogy Orbán Viktor nem brácsás (bár szerintem sokkal jobban jártunk volna vele, ha az lenne), hanem politikus és nem Bartókot, vagy William Waltont játszotta hamisan, hanem egy rasszista beszédet mondott Tusnádfürdőn. Ez nem színházi előadás vagy koncert volt, hanem egy fórum, ahol az előadó politikai programként fogalmazta meg a rasszizmust, a fajkeveredés rémével fenyegetve hallgatóságát. A különbség az, hogy egy művészi produkciót sokféleképp lehet értelmezni és minden viszonyulás legitim. A rasszista beszéd viszont kívül esik a jogilag és etikailag tolerálható politikai megnyilvánulások körén, még akkor is, ha ez egyeseknek részben vagy egészében tetszik.

Kelemen másik érve az volt, hogy „azt a bizonyos elhibázott, félreértelmezhető mondatot kiragadták a kontextusból és félreértelmezték”. Szerinte elsősorban azok tették ezt, akik eleve félre is akarták érteni. Kelemennek azonban nincs igaza. Úgy, ahogyan azt a The Guardian cikkírója is megállapította, Orbán már évek óta mond ilyeneket, de mostani beszédében ezeket a kitételeket erősen szélsőjobboldali beágyazásban mondta. „Arra kérem önöket, hogy ne engedjük magunkat megtéveszteni. Háború van, háborús infláció, de ez paravánt húz közénk és a migráció és a gender közé” – mondta a Fidesz elnöke, aki szerint az igazi csata a migrációval kapcsolatban és a genderkérdésben zajlik, a háború és az új konfliktusok kevésbé lényegesek.

Talán ez az a szövegkörnyezet, amellyel összefüggésben másfajta értelmet nyerne a fajkeveredésre vonatkozó passzus?

Nemcsak Kelemen Hunor, de Orbán makacs hívei is megpróbálják relativizálni az egyébként egyértelmű kijelentéseket, mintha maguk sem hinnék, hogy ez valóban elhangzott. Olvastam, hogy állítólag Plátónt is félre lehet érteni, hogy Orbán csak idézte volna Jean Raspail Szentek tábora című könyvének egyes megfogalmazásait, és hát ugye Shakespeare Otellója is milyen csúnya véget ért…

Azt hiszem, hogy itt nemcsak kognitív disszonanciáról van szó. Mindez arra utal, hogy Orbán vezérkultuszának építése eljutott arra a pontra, ahol a hívek már tökéletesnek és tévedhetetlennek tartják vezérüket, bármit mondjon vagy tegyen is, mindenre felmentést kap, hiszen ő egy „kollektív vágyat” (Edmond Doutté) testesít meg. Ebben az összefüggésben a vezért érő bármilyen kritika veszélyes, mert nemcsak – s talán nem is elsősorban – a vezér tekintélyét, hanem a hívek egyetlen reményét ássa alá.

Készséggel elfogadom, hogy Kelemen Hunor nem tartozik Orbán elvakult hívei közé (sőt…). Magatartását politikai taktikának – divatosabb nevén pávatáncnak – kell minősíteni. Az RMDSZ elnökének azonban nem lenne szabad rövid távon gondolkodnia. Ő nem egy politikai pártot, hanem egy nemzeti kisebbséget képvisel, megnyilatkozásai visszahullnak a közösségre. Mert a magyarországi pártok – többé-kevésbé excentrikus vezetőikkel együtt – mulandó politikai jelenségek, a romániai magyarság megítélésére azonban hosszútávon is vigyázni kell.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2022. augusztus 11.