A párizsi Eiffelt fotózni manapság felér egy szentségtöréssel – legalább is a szakma szemében. Úgy tűnik, hogy a turisták százmillióinak ostroma után ma már alig van olyan otthon, ahol valamiképpen ne lenne jelen az Eiffel torony képi lenyomata.

Legtöbbször, persze, fotó formájában.

De azért sokan akadnak, akik mit sem törődnek a téma inflálódásával, s ha Párizsban járnak, mindenáron tanúságot tesznek arról, hogy bizony, ők is megfordultak a francia főváros jeles jelképe körül, amely még az 1889-es párizsi világkiállításra készült.

Ady András egy nyáron barangolta be Párizst, kamerával a kezében, s nem átallotta vele alaposan szemügyre vétetni Eiffel mérnök hihetetlen gyorsasággal épült tornyát, amely sokáig A toronyként büszkélkedett nem csak Európában, hanem világviszonylatban is. Építése az akkori kor legfejlettebb technikai színvonalán történt, hihetetlen gyorsasággal – állítják a szakemberek -, havonta 12 métert emelkedett a láthatóan ma is jól összeszerelt csupa-traverz acélépítmény.

A több mint száz felvételből ez a vidám piros kabinos felvétel az, amit a szokványtól elütőnek érzek. Az iszonyatos kuszaságnak tűnő, ám tüzetesebben megnézve a rend bonyolultságát és összetettségét sugalló kivágást az éppen fel- vagy lefelé igyekvő színes kabin élettel tölti meg. Amúgy az élet eltörpül egy ilyen méretű felkiáltójel mellett, az emberek hangyák, az arányok összezsugorodnak, a távlatok megnőnek, de marad a biztonság, ami több mint száz évet hidal át annyi történelmi változás, reménység és pusztulás, építés és rombolás dacára – még akkor is, ha sok párizsi ma már haragszik rá, akár egy kiöregedett, minden lében kanál, lábatlankodó cselédre… (Cseke Gábor)