Tájkép csata előtt

Kinézek az ablakon, fentről a város májába látok, leomló vágyogfalak közt hóvá olvad a semmi. Nemrég még parabolaantenna mellett száradtak mosott ruhák, most zödruhás öregasszony cipel vizestartályokat, párszor fájón megáll. Félig elhagyott házakra látok, autóba ül az ifjú rokon, s elviszi a jövőt messzire. Szmog takarja Ukrajnába vándorolt hegyeimet. Csillogó galambok rajzanak, arcomra szárad a fény. Még nem élek, még nem tűnt el belülről a mosoly. Be kell venni a gyógyszert.

Fehér csend

Lehunyt szempilláim alá söpri a számlás gondokat a csilingelő szél. Hóvilágos éji virradatban lábujjhegyen járkál a homály. A kancsal ösztövér hold bujdosásra adta félrecsapott fejét. Vasgolyó hull le tollpiheként a fejem fölé, motorzúgás kopog sorkizárva hőlégmentes szeretetkeretben. Én is, te nem. Csak a fül, csak az agy, csak a szív zúg már, mint kókadt őszi légy, a gép nem zümmög, de néha csuklik egyet csiklandósan. Világít a konyha, magányosan hörög a teavíz. Jó is, te nem. Holnapi álomnak lenni nem sietős.

Papír

Görög, görög a hóban, leszbosz. Fehér a fehéren kavarog, kesereg, csavarog, tekereg, laokoón. Láthatatlan, tudhatatlan. Elfelejtettem reggel az orvosságot bevenni. Ezen kívül még két dolgot elfelejtettem, de már nem tudom, mi volt az a másik két dolog… Valamit nem vettem. Kamillát. Ja, és az orvosságot. De lehet, hogy mégis. Nagyanyám nálam járt álmomban, kicsaptam a biztosítékot egy rádiómagnóval. Csepp, csöpp, csurran, cseppen a jég, csapolják. Orromban zúg az agyam. A tér, a vér, az ér, a tél. Szemen szedés. Homály. Máj. Elhagytam egy tekercs vécépapírt. Valahol. A hóban.