Születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából mutatták be Hajnóczy Péter író életművét és hagyatékát a Vallásszabadság Házában Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának szervezésében és a 13. Kolozsvári Magyar Napok programsorozatának részeként. Az eseményen Cserjés Katalin, a Szegedi Tudományegyetem nyugalmazott docense, a Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely vezetője ismertette húszévnyi kutatásuk eredményeit, felszólalt több Hajnóczy-kutató és bemutatták a Bajnok címmel megjelent tanulmánykötetet, amely a „rövid életpályája ellenére is jelentős író” eddig nem olvasható munkáit, illetve a hozzájuk írt kommentárokat tartalmazza. A beszélgetést Balázs Imre József irodalomtörténész, a BBTE docense moderálta.

Balázs Imre József a beszélgetés kezdetén úgy fogalmazott: A halál kilovagolt Perzsiából és a Fűtő című nagyhatású műveket jegyző Hajnóczy Péter a magyar prózafordulat, az úgynevezett „Péterek nemzedékének” egyik kulcsfigurája Esterházy, Nádas és Lengyel Péter mellett. „Mindegyikük a maga részét tette hozzá ehhez a prózafordulathoz, mindegyikük sajátos arcéllel rendelkezik, de azt mondhatjuk, hogy amióta ők a hetvenes években alkotni kezdtek, azóta más lett a magyar próza arculata” – fogalmazott Balázs Imre József.

A moderátor által „legavatottabb Hajnóczy-kutatóként” jellemzett Cserjés Katalin elmondta: Hajnóczy Péter nehéz életű, sok problémával küzdő, folyamatosan kísérletező író volt. Alkalmi munkákból élt, egész életében küzdött az alkohollal és fiatalon, mindössze 38 éves korában hunyt el, de „hihetetlen önfegyelemmel, megszállottan írt, az életénél is fontosabb volt számára az írás” – fogalmazott a meghívott. Cserjés Katalin kiemelte, Hajnóczy Péter nagyon sokféleképpen írt: vannak lírai, drámai próza-szerű, filozofikus, gondolatébresztő művei (erre példaként felolvasta a szerző Gyűrűk című írását), valamint salaktalan realizmusú, kifejezetten kemény prózaszövegei, illetve több olyan írása is, amely a kettő határán helyezkedik el (ezek általában realizmussal indítanak, majd egyszerre belép a látomásosság).

„Furcsa szerzetek, befejezetlen szövegdarabok”

Cserjés Katalin a 2000-es évek elején hirdetett szemináriumokat a Szegedi Tudományegyetemen Hajnóczy Péter életművéhez kapcsolódva, amely – mint fogalmazott – „nem könnyű és nem szórakoztató, hanem drámai, nagy súlyokat viselő világ, de felejthetetlen”. Cserjés Katalin éveken át dolgozott a szemináriumok résztvevőivel Hajnóczy prózairodalmán, publikációik és konferenciáik eredményeként pedig a hagyatékot évtizedeken át őrző Reményi József Tamás 2009-ben átadta a Hajnóczy-műhelynek a kilenc – a szerző halála óta érintetlen – óriás doboznyi örökséget. A hagyaték átvételével nagyon szép munka és küzdelem vette kezdetét – fogalmazott a meghívott, hozzátéve: számos izgalmas, tréfás és megható pillanatban volt részük akkori hallgatóival a dobozok feltárásakor, a diákok érdeklődését is hamar felkeltették a bedobozolt „furcsa szerzetek, befejezetlen, mindenféle szövegdarabok”. „Attól kezdve a hagyatékon dolgozva egyre több kiadvánnyal, konferenciával jelentünk meg a magyar irodalmi élet színterén. Azt gondolom, hogy ez által a munka által bizony újra felfedeződött Hajnóczy” – fogalmazott Cserjés Katalin, hozzátéve: Hajnóczy Péter munkásságának és személyiségének megismerésében mindig segítségére volt Szkárosi Endre, Reményi József Tamás és Dobai Péter.

A hagyaték-feldolgozás folyamatának köszönhetően újrakiadásra – és ezáltal újra körforgásba – kerültek Hajnóczy korábban már ismert szövegei, a Petőfi Irodalmi Múzeum pedig digitalizálta az életművet és folyamatban van a hagyaték digitalizálása is – foglalta össze Cserjés Katalin. „El tudtuk érni Hajnóczy »reneszánszát« úgy is, hogy tulajdonképpen a hagyatéka széles körben még ismeretlen” – tette hozzá a meghívott, kiemelve: nem ámították magukat azzal – és nem is következett be –, hogy a kilenc doboz vizsgálata során még egy A halál kilovagolt Perzsiából szerű hatalmas műre bukkannak, de „az életmű egészét megértető, izgalmas szövegtöredékekből” nem volt hiány.

A meghívott úgy fogalmazott: „a hagyaték fölé hajolva”, a kávéfoltos, botlásokkal együtt látott kéziratok, szövegek által egészen közel került az író mögötti emberhez is, ezen az úton pedig nagyszerű fiatal kutatók követték és követik most is. Az eseményen a Hajnóczy-kutató bemutatta a Hajnóczy Hagyatékgondozó Műhely Bajnok című tanulmánykötetét, amely évekig a dobozokban rejtőző Hajnóczy-szövegeket, -szövegtöredékeket, „vacak lapokon felbukkant tökéletes műveket”, valamint hozzájuk fűzött kommentárokat, tanulmányokat, fotókat tartalmaz.

Hasznos Ödönből Hajnóczy Péter

A folytatásban Tóth Péter történész, levéltáros a Hajnóczy-életrajzot bizonytalan terepként jellemezte, ahol soha semmi nem biztos és úgy fogalmazott: a hagyatéki anyag vizsgálata a gazdag intertextuális hatások révén kifelé – tágabb értelmezési közegbe – vezette őt a Hajnóczy-szövegekből. A kutató a továbbiakban gazdag vizuális anyaggal szemléltette, hogyan kapcsolódnak a hagyatékban talált dokumentumok Hajnóczy publikált irodalmi szövegeihez, részletesen beszélt a művekben fellelhető intertextuális hatásokról, a szövegekben meghúzódó hivatkozásokról. Tóth Pétertől megtudhattuk, Hajnóczy gyakran emelte be írásaiba meglévő fényképekről szőtt illúzióit, például A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényében olvasható egyik látomáshoz a Lángoló szerzetes című ikonikus fényképből inspirálódott. A történész elmondta – és fotókkal is szemléltette –, hogy Hajnóczy rendszeresen használt fel újságcikkekben olvasott híreket, szövegrészleteket, mondattöredékeket műveihez, amelyekben néha megjelentek a környezetében lévő tárgyak pontos leírásai is, így például Brasch Izidor „elpusztíthatatlan” cipőkanalának szintén A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényben olvasható ismertetője (a cipőkanalat később megtaláltak a szerző egykori lakásában).

Tóth Péter vizsgálta a hagyatékban szép számmal fellelhető hivatalos iratokat is – születési anyakönyvi kivonatokat, halotti bizonyítványokat, szerződéseket, útleveleket és egyéb dokumentumokat –, a beszélgetés folytatásaként pedig felvázolta annak az ágas-bogas családfakutatásnak az eredményeit, amely Hajnóczy Péter korántsem egyértelmű származását igyekezett tisztázni. Megtudhattuk, hogy Hajnóczy Péter örökbefogadott gyerek volt, édesanyját Hasznos (vagy Herczog) Annának hívták, a szerző anyakönyvi kivonatában pedig eredetileg a Hasznos Ödön név szerepelt (de egyéb iratokban megjelentek a Béla és László nevek is). Édesapjáról nem lehet biztosat tudni, több név is felmerült a kutatás során, ahogy az sem tisztázott, pontosan hogyan és mikor lett az író Hasznos Ödönből Hajnóczy Péter. A fennmaradt dokumentumokból és fotókból Tóth Péter azt állapította meg, hogy a szerző gyerekként (ekkor örökbefogadó családjában Bélának hívták) közvetlen, érzékeny viszonyt ápolt nevelőapjával, Hajner (később Hajnóczy) Bélával, akinek felesége – az író nevelőanyja – Csóti Erzsébet volt. Hajnóczy Péter életében nagy törés volt, amikor megtudta, hogy örökbe fogadták, így rövidesen el is hagyta a családot.

A humánum nevében és A parancs

Az esemény részeként Németh Zsófia, a Szegedi Tudományegyetem doktori hallgatója bemutatta Szépvölgyi Aliz A humánum nevében című önéletrajzi regényét, amely a Hajnóczy-hagyaték kutatása során került elő és látványosan kapcsolódik Hajnóczy Péter életművéhez. Azzal a céllal, hogy a magyarországi szociális- és kényszerkezelő intézményeken keresztül bemutassa a diktatórikus rendszer korrupt hatalmi bűneit és annak áldozatait, Hajnóczy a hetvenes évek elején beküldte Az elkülönítő című filmtervét a Balázs Béla Filmstúdióhoz. Bár a filmváltozat sosem készült el, 1978-ban a történetből nagy port kavaró és komoly következményekkel járó cikk látott napvilágot: a szociográfiában szereplő Sz. Aliz A humánum nevében című regényt jegyző Szépvölgyi Aliz volt, aki Hajnóczy biztatására írta meg később elmegyógyintézetekben, rehabilitációs központokban szerzett személyes tapasztalatait, kitérve az elme-szociális intézményekben zajló hatalmi nyomásra és a méltatlan körülményekre. „Szépvölgyi Aliz megírta azt a regényt, amit Hajnóczy Péter szeretett volna még életében” – idézte Németh Zsófia a témában kutató, immáron elhunyt Nagy Tamás jogszociológust.


A beszélgetésen felszólalt a „világítástervezéssel és Hajnóczy Péterrel foglalkozó” Rácz Lőrinc is, aki Hajnóczy Péter A parancs című kisregényéből írta szakdolgozatát, elsősorban a szöveg intermedialitását vizsgálva. Rácz Lőrinc úgy fogalmazott, „a történet keretezése masszív fizikai nonszensz”, a kisregényben ugyanis végig teljes sötétség van, minden fekete és egyedül a regény főhőse, a százados képes a látásra. „Ebben az egészen furcsa világban az intertextualitáson túlmenően megjelenik sok olyan dolog, ami vizuálisan, hanghatásokban képződik le az olvasóban. Engem ez a fajta montázsszerű intermedialitás fogott meg” – emelte ki Rácz Lőrinc, hozzátéve: szerinte a Hajnóczy-életmű egyébként is „iszonyatos erőfeszítéssel szöveges formába szorított nagy audiovizuális montázs”. A parancs című kisregény továbbgondolására Rácz Lőrinc nagyszabású kísérleti installációt készített a régi szegedi zsinagógában: a teljesen elsötétített sátortérben az érzékelések stimulálásával elsősorban a szem sötéthez való alkalmazkodását vizsgálta különféle felületek, tárgyak, jelenségek révén, hanghatásokkal egészítve ki a Cserjés Katalin szerint félelmetes és elveszetté tevő élményt. „Engem ez a sötétség érdekelt, a félelem és az állandó, bátor boncolása a nagy belső sötétségnek, amit Hajnóczynál érzékelek” – fogalmazott Rácz Lőrinc, zárógondolatként azt tanácsolva: ha Hajnóczyt olvasunk, engedjük meg, hogy megijesszen minket, hogy elvesszünk a sötétben, aztán jöhet az újraolvasás és a szövegek fantasztikus intertextualitásának felismerése.

Forrás: szabadsag.ro