A kárpátaljai költő válogatott verseinek gyűjteményéből szemelgettünk két, Kárpátokról szóló költeményt. Ajánljuk a könyvet minden verskedvelőnek!

Kárpátok

Foszlik a kép… Köztünk ezer
kilométer… Hegyeidet
mégis látom… Halk szél neszel,
s susogva, a fejem felett
karcsú fenyő ing, bólogat;
hűvös nyugalommal az est
aranysárga csillagokat
s fakó színű felhőket fest
egy nagy sötétszürke selymen.
S én nézek egy darab eget,
ahol kék hegyeid sejtem
földig érő felhők megett.

Vereckén

Pogány szittya hadak útján megyek.
Körülöttem tarka hegyek,
alattam szakadék,
fejem felett az ég,
kézzel érem… És mögöttem
egy ősi monda… Messziről jöttem.
Az erdő már vetkőzik, meztelen.
Egy kis patak tör esztelen
kacajjal a mélybe,
és erőtlen szélbe
kapaszkodva száll a levél.
Nyújtom léptem, de az alkony elér.
Mit zúg az erdő? …Ülök egy kövön,
s ezer hangját dalba kötöm,
amíg körülállanak
a kíváncsi árnyak.
…Valamikor egy vén szittya
ülhetett itt; a hegyeket szidta,
nyugtalanul a rónát kereste,
és itt szakadt rá az este.
Tüzet csiholt, nyelte
a füstöt és lelke
mélyén rég hallott babonák
ébredeztek. Zúgolódtak a fák,
kövek mozdultak. Az ágak nyögve
hajladoztak és zörögve
hullámzott az avar,
s nem szűnt a hangzavar
csak hajnalban, mikor lóra
pattanva vágtatott… „Róna, róna!”
mordult a szürkületbe a szittya…
Rég volt… A földből szikla,
a fából meg szén lett,
s a hegyek is szépet
mesélnek azóta róla…
De szittya volt s lecsalta a róna.

Forrás: Kovács Vilmos: Testamentum. MEK. Válogatott versek