Önmagát legnehezebb az embernek elviselni. Mikor valaki alkotása megtetszik, a hasonlóság miatt tetszik meg, amiben magamra ismerek. Nélküle nem ment volna. Vagy sokkal később, esetleg nehezebben, talán az időből is kifutva.
Színészként a szerepekbe bújva, olvasóként az írottakban kerestem elveszett magam. Mi más lenne a művészet, mint tükör? De a művészet tükre ez, nem a művészetet produkálóé, ő csak eszköze. Így lehet és maradhat szerény. Ha nem, elront mindent. A hetyke büszkeséggel kezdődik a dolgok halála. Az alázat tartja életben. Félre kell állni előle, különben nem ragyoghat. Nincs helye a mellveregetésnek, ha igazán érdemit szeretnél alkotni.
Mikor ez a kép készült még biztosítási üzletkötőként aktívan dolgoztam. Képet kértek mindenkitől. Az udvaron készült, nálunk. Fontos volt egy semleges háttér, itt még csak próbáltuk a lehetőségeket. Kifestettem magam, levettem a szemüvegem, hunyorogtam a napban. Eközben láttam kívülről is a képet, ahogy ott állok a garázsajtó elé ragadva és tetszeni akarok. Nem nagyon, de kicsit igen. Közben fancsali képet vágtam magamban az egész miatt. Ez látszik a képen. Hetvenkettőn túl már szépnek látom a hatvannégyet, de csak az elmúlt időkhöz mérhettem a képem.
Az elvárások kétélűek. Buzdítanak és fékeznek, nógatnak és megálljt parancsolnak. Mint amikor a lovakat hajtják, az istráng jó kézben kell legyen, hogy az irányt el ne téveszd. Nyakló nélkül össze-vissza rohangálsz, vad maradsz, haszontalan. Közhelyek ezek, de aki nem ismeri, annak új. Neki írtam.

(nk)
2022-8-23

Forrás: szerző FB-oldala