Ballada a kínról s a gyönyörről

Karjaimon angyalszárnyak nőttek,
lábaimon meg ördögpaták,
anyám hiába udvarolt az időnek,
hiába riszálta szép, mázsás farát:
engem a rossz s a jó egyszerre lát,
egyszerre metsz és mindig alakít,
míg szürcsölöm a mindenség hasát,
a gyönyört érzem és vágyom a kínt.

Szívem tövéig mindig tiszta lennék,
és hirtelen elönt a vágy s a vér,
mindig csak pompás gyöngyöket keresnék,
de rámtör formás keblével az éj,
és már nem fújhat vissza semmi szél,
józan vagyok, de vedelem a gint,
már nincs is bennem semmi tiszta tél,
a gyönyört érzem és vágyom a kínt.

A nyugodtság hirtelen szürkeség,
a türelem hirtelen gyávaság,
nincs már felettem, csak egy szürke ég,
bennem pedig csak puszta lázadás,
mindent elborít most az álmodás,
és színt szeretnék, ezer furcsa színt –
hiába minden béke-látomás:
a gyönyört érzem és vágyom a kínt.

Herceg! Csak azt teszem, mit tehetek,
csak megyek tovább önmagam szerint.
Bármi lennék és akármi legyek:
a gyönyört érzem és vágyom a kínt.

Forrás: szerző FB-s írói oldala