Van egy barátom,
kevés konkrét dolgot mond,
valahogy a szeplőivel fejezi ki,
hogy mit is gondol valamiről,
ezért nem mindig értem,
én is metaforákkal bánok,
mintha ruhát teregetnék ilyen-olyan felületekre,
de olykor szükségem van bizonyos vaskosságra,
durvaságra akár,
de ő nem hajlandó,
és ezért adódhat olyasmi,
hogy bár mindig is Lutrának nevezte magát,
és húsz éve vagyunk ilyen szeplőző metaforikusságban,
csak most olvastam el a könyvet,
amelyből ezt a nevet vette,
de rögtön kétszer is egymás után,
illetve a második olvasásban most vagyok benne,
és keresve sem találhattam volna olyan könyvet,
amely jobban segít ebben a hosszú pillanatban,
amikor egyszerre van dagály és apály,
mert ez teljesen bukolikus,
aki vadászik, az vadászik,
akit pedig elkapnak, az el van kapva,
mindenki valamiféle ősi ritmus szerint szeret,
senki soha egy hangot el nem vét,
irigylem ezeket az állatokat és ezeket az embereket,
azt hiszem, nem tudnék állatos könyveket írni,
szívesen elhiszem, hogy nincs nagyobb, mint a tenger,
csak egyszer már nyugodjon el,
legyen párhuzamos a holddal,
ne kelljen a szeplőket fürkésznem,
csak feküdjek egy gumimatracon azzal, akit szeretek,
ringjak bele a nyugodt éjszakába.

Forrás: szerző FB-oldala