Sóhajtozz csak,
ez is mint a többi,
a csinnadrattás Katalin-esték,
ajándék-dömping,
émelyítően túlmézelt köszöntök, stampedlik cincogása,
fö-fö gyönyörűségként a zabálás csámcsos órája,
ez kell, ez való minékünk,
fölrakni mind, gyerünk, fényességes szépszerként az önelégült
mosolyt, éjfélig tündököljék nekünk,
nekünk,
ide mindent nekünk,
Pfuj,
sóhajtozz csak,
éjfélig ezek innen el nem mennek, nem ám,
odanézz,
tokaremegösen mulat a gőg, dülledt szemmel az alkohol tüzelte
férfi vágy a farod felé sunyít,
tűrni,
tűrni ügyesen színlelt örömmel, Géza kívánsága ez,
a kapcsolatok, szívem, azokat ápolni kell, csak így boldogulunk,
ugye érted,
hát persze, érted,
muszáj értened,
Géza figyelmes, Géza okos, Géza
nagy stratéga,
eltervezi a dolgokat, véled meg kikedveskedteti a megvalósulásukat,
ó, átkozott zsarnokod,
őérte történik minden, most és mindörökké,
te nem számítsz,
te játszd a rád osztott szerepet,
most például egy jól irányzott csábos pillantást a csirkecombbal
méltóságosan bíbelődő mérnökre, ez az, felfigyelt,
na most egy diszkrét odahajlás, nyájas csevegés, kész, holnap
mehet Géza a rozsdamentes lemezekért,
tíz éve csinálod ezt, egész jól belejöttél,
de kilépve a konyhába lehull arcodról a derű, keménypapír –
álarcként a padlócsempén szinte koppan,
pórusaidból undor árad, utálat
önmagad iránt is,
rogyasztó súllyal a fáradság lenyom, ülsz percekig gondolat –
talanul,
a kávéfözö közben végzi a dolgát, sziszeg-szortyog, a
gőzt forró gomolygással kicsapja,
a te erődből csak újabb sóhajra telik, mit is tehetnél,
kiporciózod a fekete lét, véle a jóllakott bandát odabent
szépen megitatod,
hosszú mélykék ruhád fölött parányi hófehér kötényke, azzal
kecsesen körbejársz, gondos háziasszony, ünnepelt háziasszony
módján jókedvet csicseregve adagolsz,
cigarettafüsttel a hangulat hullámosan vegyül; remekül
árad, de
nem elég,
megdicsőült arccal Géza kazettát cserél,
pattogni kezd egy vonó fergetegesen,
ó, ez meglepetés,
félholtra vert dobok hördülése után, dühvel tépett gitárhúrok
jajgatása után leánykori bálokat idéző, lábadat lendítő
ősi ritmus,
nosza, húzódnak félre az asztalok engedelmesen, sietősen
a szőnyeg is összehengeredik,
íme a tér
vigadni való,
Géza a mérnökné őfelsége előtt hajlong, húú, micsoda alá –
zattal, ez már nem a taktika része, több annál, szánalmasan valódi
alázat, mindegy, elindulnak,
feléd a mérnök úr közelít felajzottan, fonódnak párnás
kezei kéjesen a derekadra, vonszol a többiek közé,
dől, egyre hangosabban dől a zene,
mintha oldódna benned a görcs,
táncolni mindig szerettél, csárdást különösen, a suhogós
forgásokat,
lendületesen kezdenél most is, de
mi ez,
a partner lába erre a táncra béna,
kétségbeesetten igyekszik tartani az ütemet, nem sikerül,
folyton lemarad,
hi-ha, falábú ez,
kurjant belül a kisördög,
gúnyos fintorba rándul a szád, egy pillanatra csak,
hiszen a mérnök urat nem szabad megsérteni,
pedig de szívesen vágnád a szeme közé megvetésedet,
hogy maradt volna inkább ülve a fenekén, mi a fenének totyo –
rászik itt veled,
jé,
ennek nem a tánc, ennek
a tested közelsége kellett,
hogy szorítja, milyen mohón a derekadat, olykor lejjebb is,
ó, a barom,
mit képzel,
kellemes mellékutcai kalandot talán, etyepetyés ölelkezést
a rozsdamentes lemezeken,
hahaha,
hahaha,
senki nem veszi észre, csak te tudod,
gyűlölet kong a kacagásban,
gátakat lerontó, ellenállhatatlanul kitörő gyűlölet a
mérnök iránt, mindenki más iránf is,
nincs többé etikett, csicsergő alázat,
átveszed az irányítást, dühödten forgatod a tuskónehéz
hústömeget, véle az egész megutált világot, furamód örömöd telik
a gözölgösen kicsapó agresszivitásban, fölhevülten pirosodó
igazi öröm, perdülsz-fordulsz, pörgeted szilajon, szuszogósodik
már, apró disznószeme a rémülettől tágra mered, nem vándorol
már a keze, görcsösen kapaszkodik beléd, mi egyebet tehetne,
nincs menekvés a karod közül, markolod karmosan az undorító
zsákmányt, ördög bújt beléd,
aztán kifullad végképp, elernyedve kifordul kezed közül
a bábu, sodródik valahová messzire verejtékesen,
pá, mérnök úr,
rikolt a kisördög diadalmasan,
tapsikolva-szökdécselve téged további táncra biztat,
ropod fokozódó hévvel egyedül,
jobb-ra ket-tö, bal-ra ket-tö, per-dülj-for-dulj, mo-so-lyogj
is, ez a mó-di, ez se e-lég, bo-kád-ra is csap-jál ket-töt, mert
most kez-dö-dik a, most kez-dö-dik a,
úristen,
mi kezdődik,
mit művelsz,
őrület ez, derílium és eksztázis együttlobogása,
és mégse, egyik se, hiszen hibátlanul működnek érzékszerveid,
elhomályosult szemmel is látod, állnak a párok mind ámulva
félre, tiéd a tér,
dől, dől a zene, delejesen magával sodor, egyre viharosabb
a tempó,
jobb-ra-bal-ra, ne hagyd ab-ba, csak-a-zért-se,
dehogy hagyod, dehogy hagyod,
valami sose ismert forró indulat száll minden porcikádba,
csupa izzás az arcod, tisztító tüz, tíz év undorító mocska ebben
a tűzben vakolat-darabosan lepereg, könnyülsz légies tüneménnyé,
már nem a parkettán, lángos lobogással fölötte röpködsz,
emelkedsz gyönyörűen a kigüvadt szemek fölé is, aztán a ház,
az utca fölé boszorkányosan, alattad a város, a távolban fölfénylenek
falud fényei, leánykorod hamvasan makulátlan tisztasága
általuk üzen, hív, csalogat, elindulsz vissza az időben,
szabadon szárnyalsz, szabadon, ó, szabadon végre,
de
jaj,
a zene,
hol a zene,
megölték a zenét,
csönd,
süket csönd,
a lendület így is, szárnyaszegetten is visz még,
aztán
nincs tovább,
lezuhansz a magasból,
vigyorgó szörny-pofák közé, bámulnak rád, közrefognak,
csápjaikat kinyújtják feléd,
borul a pupilládra felhős iszonyat, futva a heverő zöld
rétjére menekülsz, arcod az engedelmes puhaságba rejtve ledőlsz,
és már csak a semmi,
a semmibe zuhogó patakos zokogás.

Forrás: Nagy Zoltán Mihály: Novellák. Az idő súlya alatt. MEK