Gyermekeim, rátok hagyom Istentől kapott Kertemet:
a végtelen mindenséget, e sokdimenziós teret,

a határtalan Tejutat, csillagok milliárdjait,
Naprendszerünk sok csodáját, ahol a napszél megvakít,

e Földet ezer jajával, ahol az élet megeredt,
és büszke Európánkat, honnan ki akart, mehetett,

a Kárpát-medence szélein mítoszteremtő bérceket,
egy hazát az erdőn túlról, ahol ti is születtetek,

egy várost, ahol apátok ismert minden kis szegletet,
a macskaköves Ebhátat, mely a Skoláig vezetett,

az udvart az eperfával, málnabokrot, meggy- s szilvafát
császárkörtéjét ehette bárki, aki csak arra járt,,

a szobát a könyvespolccal, s a vén íróasztalt benne,
rajta íratok káoszát – lesz-e majd ki rendet tenne.

Rátok hagyom a nyelvet is, melyben legtöbb az ë betű,
történelmünket, családfát, zenét, melyet a hegedű

trillázva csipkéz, s – meglehet csak mi értjük pentatonját –
átöleli a lelketek, a csíksomlyói Madonnát,

s a vártemplom harangszavát, a székely vértanúk kútját,
a Nyergestető virányát, hol maroknyi székely útját

állta idegen hadaknak. Gyermekeim rátok hagyom
minden bajos büszkeségem, s míg csak kezetek foghatom

szememmel megsimogatom e Kárpát ölelte tájat,
az őshazát, e csillagot: a véges Kertet. Ez fájhat…

2022. augusztus 25.